Villó királyfi: Első fejezet

Miért nem kaptak meghívót a tündérek a királyi udvarba?

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, Maflázia, s ott egy király és királyné uralkodott. Megvolt majdnem mindenük, hogy boldogok legyenek, csak egyvalamijük hiányzott: nem született gyermekük. Ez a királyt még jobban bosszantotta, mint a királynét, aki nagyon okos volt, és nagyon sokat tudott, s már kislány korában is utált babázni. De hiába a sok könyv, amit olvasott, és hiába a sok kép, amit festett, még ő is nagyon boldog lett volna, ha egy kis királyfi anyja lehet. A király nagyon szeretett volna a tündérekkel tanácskozni, de a királyné ilyesmiről hallani sem akart. Ő nem hitt a tündérekben: azt mondta, sose is léteztek; s ehhez makacsul ragaszkodott, jóllehet A Királyi Ház Krónikájában egész fejezetek szóltak róluk.

Nos, nagy sokára, végre-valahára született egy kisfiuk, s általában úgy vélekedtek róla, hogy ilyen szép kisbabát még soha nem látott senki. Ezt még őfelsége a királyné is megállapította, pedig ő igazán nem hitt el mindent, amit az udvaroncok mondtak, de ha egyszer olyan szép volt az a gyerek - nagyon-nagyon szép.

Közeledett a keresztelő, a király meg a királyné épp reggelinél ült a nyári szalonjában, és erről beszélgetett. Pompás terem volt ez, falai tele a királyi ősök arcképeivel. Ott volt Hamupipőke, a jelenlegi uralkodó nagyanyja, pici lába üvegcipellőben. Ott volt Kalap márki, aki mint mindenki tudja, a királyné férjeként került a trónra, azután, hogy házasságra lépett az akkor uralkodó király leányával. A trónszék karfáján híres kandurja ült, csizmával a lábán. És ott volt egy mélyen alvó, gyönyörű hölgy, szintúgy a királyi család egyik őse, Csipkerózsika arcképe is. Meg az ő képükön kívül még sok más hírneves személyé.

- Meghívtál, kedves, minden derék embert? - kérdezte gondterheltek a király.

- Mindenkit, akit meg kellett - felelt a királyné.

- Mert ilyen alkalmakkor olyan érzékeny mindenki - mondta őfelsége. - Nem felejtetted ki a nénikéim egyikét sem?

- Nem. A vén macskákat! - felelt a királyné, mert a király nénikéi, amilyen ómódiak, nem voltak jó szívvel iránta, s ő ezt tudta is.

- Kedves öreg hölgyek a maguk módján - mondta a király. - S hozzám gyermekkoromban nagyon nyájasak voltak.

Majd várt egy kicsit, s megjegyezte:

- A tündéreket persze meginvitáltad! A mi családunkban ilyenkor mindig meg szokták; s úgy érzem, az utóbbi időben kissé elhanyagoltuk őket.

- Már hogy mondhatsz ilyen képtelenségeket? - kiáltotta a királyné. - Hányszor mondjam, hogy tündérek nincsenek? S még ha volnának is... de hagyjuk, nagyon kérlek, erről ne beszéljünk.

- Házunk réges-régi barátai, kedvesem, ennyi az egész - mondta félénken a király. - Keresztanyának szoktuk meghívni őket. Egyikük különösen kedves és szolgálatkész volt I. Hamupipőkével, az én nagyanyámmal.

- A nagyanyáddal! - vágott a szavába őfelsége. - Lárifári! Csak próbáljon valaki ilyesmit beleverni az én kis Villóm fejébe!...

Ám ekkor a dada behozta a kicsit, s a királyné majd fölfalta a csókjaival. S így nem kaptak a tündérek meghívót a keresztelőre. Ez egészen rendkívüli volt, s mikor megtudták, hogy a tündéreket nem hívták meg, a ország nagyjainak sem akaródzott eljönniük. Hogy, hogy nem, volt, aki épp külföldön tartózkodott; több az ágyat nyomta; néhányuk a szaracénok rabságában sínylődött; megint mások emberevő óriások barlangjában raboskodtak. A vége az lett, hogy a király és a királyné kénytelen volt magában asztalhoz ülni, a száz személyre terített hosszú-hosszú asztalnak egyik az egyik, másik a másik végén - száz személyre, aki nem jött el!

- Levest parancsolsz, kedvesem?! - kiabálta a király szócsövön; s ekkor egyszerre szárnysuhogáshoz hasonlatos nesszel zelt meg a levegő.

Huss, huss - hallatszott, mikor a királyné feltekintett, s lám, mit látott! Minden széken egy-egy gyönyörű zöld ruhás tündért, s mindnek a kezében egy-egy nagyon-nagyon izgalmasnak ígérkező csomagot. Ki ne szeretne csomagot bontani? A király szeretett, s módfelett barátságos és udvarias volt a tündérekhez. Ám a királyné, jóllehet, nagyon is jól látta őket, nem vett róluk tudomást. Mert tudjátok, ő nem hitt a tündérekben, s nem hitt a tulajdon szemének sem, hiába látta őket. Így hát úgy szólt a királyhoz, a tündérek feje fölött, mintha ott se volnának; a király viszont udvarias volt velük, mintha igazán léteznének - mint ahogy persze léteztek is.

Mikor az ebéddel végeztek, a sasa behozta a kicsit, a tündérek meg csudálatosnál csudálatosabb ajándékokkal halmozták el. Az egyiktől erszényt kapott, ami soha ki nem ürül; a másiktól hétmérföldes csizmát; a harmadiktól süveget, ami láthatatlanná teszi, ha a fejébe húzza; kapott még egy bűvös sapkát meg egy varázsszőnyeget is, hogy elég ráülnie, máris ott leli magát, ahol akarja. Volt, akitől örök szépséget kapott, volt, akitől vitézséget, mástól szerencsét; de a legutolsó tündér, egy rosszmájú öreg lélek odasettenkedett, s így szólt:

- Gyerekem, légy te túlontúl okos!

Ez a tündérajándék a királynénak bizonyára mindennél kedvesebb lett volna, minthogy maga is olyan okos volt, csakhogy ebben éppúgy nem hitt, mint a többiben. Így hát tudomást se vett róla; a tündérek meg mint hazamentek, ki-ki a maga hazájába, egyik sem maradt ott a palotában, ahol senki se hisz bennük, talán csak a király egy picit. A királyné meg a sok szép csizmát, sapkát, szőnyeget, erszényt, kardot mind behajigálta a lomtárba, mert szerinte ez mind badarság, könyvekből származó ócska, vén kacat, afféle vásári komédiáskellék.