Iglbauer a könyvkötőm. Három-négyhetenként jelenik meg súlyos aktatáskájával, lerakodik az íróasztalomra, kiteregeti barna csomagolópapirosait, felteszi csíptetőjét. Csíptetőt visel. Néhány éve egy barátom ajánlotta őt.
"Te hol kötteted a könyveidet?" - kérdezte.
Én sehol, mondtam. No, akkor írjam. Iglbauer Gyula, Külsőerdősor harminckettő.
"Kérlek - azt mondja -, ez egy igen derék ember. Házhoz megy. Rendesen és olcsón dolgozik. Köttess vele könyvet."
Ráhagytam, jó, lehet. Másról beszéltünk, aztán egyszerre csak visszatért Iglbauerre.
"Izé, még azt akarom csak mondani... szóval ez az Iglbauer ebből él."
"Csakugyan?" - kérdeztem.
"Igen. Szóval, izé, már nem fiatalember. Ötvenöt-hatvan lehet."
"Csakugyan?" - kérdeztem megint. A barátom ötölt-hatolt. Végül kibökte:
"Szóval, kérlek, a bolondokházában is volt, de csak három évig."
Erre már mégis felfigyeltem. A barátom váltig erősködött, hogy azért nem bolond Iglbauer, teljesen épelméjű, csak idegbeteg volt. De ha három évig gyógykezelték, gondoltam, akkor mégiscsak bolond lesz. Mindenesetre írtam neki egy lapot, s egy szép napon megjelent nálam Iglbauer.
Bemutatkozott, kissé összecsapva a bokáját. Alacsony, vöröses, szőrös ember volt, választékosan udvarias modorú, több aranyfoggal, s mint mondom, csíptetővel. Elvitte három könyvemet. Nemsokára visszahozta őket, csinosan bekötve. Ettől fogva rendszeresen járt hozzám könyvekért, s mi rendszeresen lestük őt, mennyiben bolond?
Nyitogattam az általa bekötött regényeket, néztem jobbról, néztem balról, néztem az aranyozásukat, az előzéklapjukat, a "kapitálist", az ívek számozását; semmi hiba nem látszott. Valamit számolgattunk, váratlanul fordultam hozzája: "Mennyi is hatszor hat?" Vagy megkérdeztem tőle, a háború második évében jártunk, "Mit gondol, Iglbauer úr, mikor lesz vége a háborúnak?" Mindig higgadtan felelt: harminchat, mondta, ha én azt tudnám, kérem, mondta. Ha itt valaki bolond volt, inkább mi voltunk azok a feleségemmel együtt, mert ezt a derék, méltóságteljes Iglbauert "Gyuszi"-nak neveztük a háta mögött. "A Gyuszi van itt" - szólt be halkan a feleségem, amíg ő ünnepélyes lassúsággal a kabátját vetette az előszobában.
Valóban olcsón és jól kötötte be a könyveimet. Órákat villamosozhatott a Külsőerdősor és a Pasarét között, ahol lakom. Egy nyáron, a vászonminták között válogattunk, két mondat között odavetette, hogy a felesége dohánytőzsdét kapott.
"No - mondtam örömmel -, akkor most jobban megy maguknak."
"Miért?" - kérdezte hűvösen.
Láttam, hogy megsértődött. Szégyellte a szegénységüket.
Szégyellte a szegénységüket; kölcsönkérte tőlem Sir Walter Scott műveit, hogy elolvassa; engem szerkesztő úrnak szólított, ámbár nem vagyok szerkesztő. De mindezt mások is megteszik. Mindebből még nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért volt három esztendeig az elmegyógyintézet lakója.
Egyszer aztán sárga vászonruhában jelent meg a szokásos barna paksamétáival. A harmadik nyár volt, amióta könyveket kötött nekem. Kibontotta papírlepedőit, feltette csíptetőjét.
"Szerkesztő úr - szólt -, észrevettem, hogy az utóbbi időben kevesebb könyvet köttet."
"Igen" - mondtam, mert ez igaz volt.
"Aztán meg - bólogatott -, ezt a kétkötetes regényt csúnya lenne egybekötni."
"Jó lesz az."
"Hát, kedves szerkesztő úr. Ugyebár az élet lényegesen megdrágult. Felemelkedett az élelmiszerek ára. Nagyobb az adó."
Tényleg, gondoltam, ez a jó ember nekem még mindig a két év előtti árban számítja a könyvkötést, holott bizonyára megdrágult a vászon is s minden egyéb. Nem sok haszna lehet a két pengőkön. Csakugyan felemelhetnénk a kötések árát.
"Nehezek a viszonyok - folytatta Iglbauer -, minden ember küszködik, kérem, nem szégyen az. Egyszóval én azt gondoltam, hogy kötök én a szerkesztő úrnak ezentúl két pengő helyett egynyolcvanért."
Szelíden bámult rám a csíptetője mögül. Láttam, hegy komolyan gondolja, amit mond; s most kezdtem megérteni, hogy célszerű dolog kétméteres kőkerítéssel elválasztani az ilyen embert a többitől, vagy a többit őtőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése