2018. június 14., csütörtök

Levita Portrék - XXX. - Slivovics Lily

23:28 0 Comments

Slivovics Lily

Hosszú ideig - több, mint 3 évig :o - szünetelt a blog leghosszabb sorozata, a Levita Portrék, de most visszatérünk, és a kerek 30. interjúban házunk gyönyörű orosz újoncával, Slivovics Lilyvel beszélgetünk.

Szia! Köszönöm, hogy szánsz rám némi időt. Ha jól tudom, te Oroszországban születtél. Miért és hogyan kerültél Magyarországra?
Szia! Én köszönöm! Igen, ott születtem. Úgy kerültem Magyarországra, hogy anyukám magyar, és ideköltöztünk, vagyis pontosabban Sümegre, ami egy mugli lakta város.

Oh, igen, ismerem. Szép hely! Volt valami különösebb - publikus - oka a költözésnek vagy csak környezetváltozásra vágytatok?
Igazából csak az volt az oka, hogy anyukám szerette a muglikat tanulmányozni, és egy a szülővárosához közeli helyre akart költözni.

Egyértelmű volt, hogy ide fogsz járni a Bagolykőbe, vagy azért voltak más alternatívák is, amik szóba jöttek az oktatásod kapcsán?
Nem voltak, hogy anyukámat idézzem: 'Vagy a Bagolykőbe, vagy sehova!'

Hú, ez elég határozottan hangzik. Szerencsénk van, hogy anyukád emellett döntött. Na, de most azért már itt élsz egy ideje, és a suli sem ismeretlen a számodra. Láttalak a levitás bulin is. Úgy érzed beilleszkedtél már, vagy van hogy kívülállónak érzed magad?
Még egy kicsikét kívülállónak érzem magam, de egyre jobban gondolom azt hogy beilleszkedtem.

A nyelvet újként ismerted meg, vagy már az előtt is beszéltél magyarul, hogy ide költöztetek? Mondtad, hogy anyukád magyar, esetleg ő tanított meg rá?
Már régóta beszélem a magyart, még négy éves lehettem mikor először ideköltöztünk, akkor lettem megtanítva én is meg a bátyám is, igen anyukám által.

Én azt hittem, hogy csak mostanában jöttetek. *elkerekednek a szemei a meglepetéstől, majd megköszörüli a torkát és megpróbálja összeszedettebben folytatni* Mi a Levitában igyekszünk mindenkit tárt karokkal fogadni, de azért az ember a legjobban a barátai körében érzi magát. Neked sikerült már összebarátkoznod valakivel vagy valakikkel?
Még közeli barátságot senkivel se kötöttem, de akárki társaságában jól érzem magamat, ha az illető nem piszkál.

A tanulással hogy állsz? Van kedvenc tanárod vagy tantárgyad?
Nem megy tökéletesen, de igyekszem. Kedvenc tanárom sok van, pontosabban az összes tanár aki itt tanít, tantárgyak közül pedig az összes a kedvencem.

Hú, te aztán szorgalmas vagy! Igazi kék! Idén ramatyul kezdtük a pontversenyt, de elég hamar felzárkóztunk. Szerinted van esélyünk nyerni?
Van elég sok esélyünk, csak ahhoz még kell pontokat gyűjteni.

Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? Van valamilyen hobbid?
Olvasni és énekelni nagyon szeretek. Az éneklés és a basszusgitározás a hobbim, egyszer folk metal énekes szeretnék lenni.

Mi a véleményed a Levitáról? Úgy érzed jó helyre kerültél?
Nagyon szeretem a Levitát, szerintem jobb helyre nem is kerülhettem volna.

Ennek nagyon örülök, és szerintem mindannyian annak is, hogy szfinx lettél. Oh, egy utolsó kérdés. Amit majdnem elfelejtettem! *nevet fel idegesen* A Levita Portrék állandó kérdése: Mi a kedvenc süteményed?
Hmm jó kérdés. Nem kapkodok a sütik után, de egy szelet medovikért megmásznám az Elbruszt.


Na, ennek a felét nem értettem. *elpirul* Most megkérdezném mi is az, de már így is késésben vagyok az órámról, úgyhogy inkább arra bíztatlak, írj róla egy blogposztot. *elkezdi kapkodva összeszedni a holmijait* De tényleg. Szerintem mindenki kíváncsi lenne rá. Szörnyű milyen sokat tudok beszélni, pedig nem is én vagyok az, akit kérdeznek. Bocsi. És köszönöm az interjút. 
Nem baj! Én köszönöm!

2018. június 12., kedd

Ottlik Géza: Iglbauer

11:03 0 Comments
Iglbauer a könyvkötőm. Három-négyhetenként jelenik meg súlyos aktatáskájával, lerakodik az íróasztalomra, kiteregeti barna csomagolópapirosait, felteszi csíptetőjét. Csíptetőt visel. Néhány éve egy barátom ajánlotta őt.
"Te hol kötteted a könyveidet?" - kérdezte.
Én sehol, mondtam. No, akkor írjam. Iglbauer Gyula, Külsőerdősor harminckettő.
"Kérlek - azt mondja -, ez egy igen derék ember. Házhoz megy. Rendesen és olcsón dolgozik. Köttess vele könyvet."
Ráhagytam, jó, lehet. Másról beszéltünk, aztán egyszerre csak visszatért Iglbauerre.
"Izé, még azt akarom csak mondani... szóval ez az Iglbauer ebből él."
"Csakugyan?" - kérdeztem.
"Igen. Szóval, izé, már nem fiatalember. Ötvenöt-hatvan lehet."
"Csakugyan?" - kérdeztem megint. A barátom ötölt-hatolt. Végül kibökte:
"Szóval, kérlek, a bolondokházában is volt, de csak három évig."
Erre már mégis felfigyeltem. A barátom váltig erősködött, hogy azért nem bolond Iglbauer, teljesen épelméjű, csak idegbeteg volt. De ha három évig gyógykezelték, gondoltam, akkor mégiscsak bolond lesz. Mindenesetre írtam neki egy lapot, s egy szép napon megjelent nálam Iglbauer.
Bemutatkozott, kissé összecsapva a bokáját. Alacsony, vöröses, szőrös ember volt, választékosan udvarias modorú, több aranyfoggal, s mint mondom, csíptetővel. Elvitte három könyvemet. Nemsokára visszahozta őket, csinosan bekötve. Ettől fogva rendszeresen járt hozzám könyvekért, s mi rendszeresen lestük őt, mennyiben bolond?
Nyitogattam az általa bekötött regényeket, néztem jobbról, néztem balról, néztem az aranyozásukat, az előzéklapjukat, a "kapitálist", az ívek számozását; semmi hiba nem látszott. Valamit számolgattunk, váratlanul fordultam hozzája: "Mennyi is hatszor hat?" Vagy megkérdeztem tőle, a háború második évében jártunk, "Mit gondol, Iglbauer úr, mikor lesz vége a háborúnak?" Mindig higgadtan felelt: harminchat, mondta, ha én azt tudnám, kérem, mondta. Ha itt valaki bolond volt, inkább mi voltunk azok a feleségemmel együtt, mert ezt a derék, méltóságteljes Iglbauert "Gyuszi"-nak neveztük a háta mögött. "A Gyuszi van itt" - szólt be halkan a feleségem, amíg ő ünnepélyes lassúsággal a kabátját vetette az előszobában.
Valóban olcsón és jól kötötte be a könyveimet. Órákat villamosozhatott a Külsőerdősor és a Pasarét között, ahol lakom. Egy nyáron, a vászonminták között válogattunk, két mondat között odavetette, hogy a felesége dohánytőzsdét kapott.
"No - mondtam örömmel -, akkor most jobban megy maguknak."
"Miért?" - kérdezte hűvösen.
Láttam, hogy megsértődött. Szégyellte a szegénységüket.
Szégyellte a szegénységüket; kölcsönkérte tőlem Sir Walter Scott műveit, hogy elolvassa; engem szerkesztő úrnak szólított, ámbár nem vagyok szerkesztő. De mindezt mások is megteszik. Mindebből még nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért volt három esztendeig az elmegyógyintézet lakója.
Egyszer aztán sárga vászonruhában jelent meg a szokásos barna paksamétáival. A harmadik nyár volt, amióta könyveket kötött nekem. Kibontotta papírlepedőit, feltette csíptetőjét.
"Szerkesztő úr - szólt -, észrevettem, hogy az utóbbi időben kevesebb könyvet köttet."
"Igen" - mondtam, mert ez igaz volt.
"Aztán meg - bólogatott -, ezt a kétkötetes regényt csúnya lenne egybekötni."
"Jó lesz az."
"Hát, kedves szerkesztő úr. Ugyebár az élet lényegesen megdrágult. Felemelkedett az élelmiszerek ára. Nagyobb az adó."
Tényleg, gondoltam, ez a jó ember nekem még mindig a két év előtti árban számítja a könyvkötést, holott bizonyára megdrágult a vászon is s minden egyéb. Nem sok haszna lehet a két pengőkön. Csakugyan felemelhetnénk a kötések árát.
"Nehezek a viszonyok - folytatta Iglbauer -, minden ember küszködik, kérem, nem szégyen az. Egyszóval én azt gondoltam, hogy kötök én a szerkesztő úrnak ezentúl két pengő helyett egynyolcvanért."
Szelíden bámult rám a csíptetője mögül. Láttam, hegy komolyan gondolja, amit mond; s most kezdtem megérteni, hogy célszerű dolog kétméteres kőkerítéssel elválasztani az ilyen embert a többitől, vagy a többit őtőle.