Bár hamarosan itt a karácsony, azért néha tanulni is kell, szóval javítsunk egy kicsit a helyesírásunkon. Beszéljünk a kötő- és a gondolatjel közötti különbségről.
Kicsit bonyolítja a helyzetet, hogy létezik kiskötőjel és nagykötőjel is. A kiskötőjelet a billentyűzeten a jobboldali Shift mellett balra találjuk, és általában ezt használjuk, ha kötőjelet akarunk tenni: "-". A nagykötőjel és a gondolatjel azonban megegyezik, lehet ez "–" és ez "—" is. Az elsőt a nyomdászatban félkvirtmínusznak vagy n-dashnak, a másodikat kvirtmínusznak vagy m-dashnak nevezik. Az n, illetve m jelölés abból ered, hogy a jelek szélessége a nevezett betűk (vagyis: n, M) szélességével egyeznek meg. Manapság inkább az előbbit, az n-dasht használják. Ezt a jelet Wordben úgy lehet előhívni, hogy a CTRL gombbal együtt kell lenyomni a számbillentyűzeten található mínuszjelet.
Írásban a nagykötőjelet a gondolatjeltől az különbözteti meg, hogy utóbbi előtt és után szóközt kell tenni. Úgy is mondhatnánk, hogy a gondolatjelnek nagyobb személyes térre van szüksége, nem szereti, ha túl közel mennek hozzá. Ugyanakkor az írásjeleket mégis elviseli maga mellett, de csak akkor, ha azok mögötte vannak.
Az utak – ki gondolná? – rosszak.
Az utak rosszak – kátyúsak, repedezettek –, de azért járhatóak.
A példákon is megfigyelhető, hogy amikor az írásjel (itt egy kérdőjel) a gondolatjel előtt áll, akkor a gondolatjel megtartja a kellő távolságot, mikor azonban az írásjel mögötte áll (itt egy vessző), akkor megengedi, hogy fogja a kezét.
Gondolatjelet általában párbeszédeknél használunk, ezzel jelezzük, ha valaki beszélni kezd, de a közbevetéseknél is őt tesszük ki. Emellett mondaton belül és mondatok között elkülönítheti a nagyobb gondolati egységeket.
A mondaton belül hasonló funkciója lehet a kettőspontnak is. – De erről talán majd máskor.
– Szia, csak nem vársz valakit? – szólítom meg, nem túl fantáziadúsan, de jelenleg ennyi telik tőlem.
A kedvem mostanában – egészen pontosan tavaly nyár óta – nem a legjobb, és valahogy jól esik bosszankodni apróságokon.
A gondolatjelet tehát párbeszédekben, valamint mondatrészek, gondolati egységek elválasztására használhatjuk, a kötőjeleket kisebb dolgokra: szavak és szókapcsolatok összekötésénél tesszük ki.
A kiskötőjelet használjuk például mellé és alárendelő szóösszetételekben, vagyis: alig-alig, réges-régen, sakk-kör, kutya-macska barátság. Elválasztásnál és a toldalékok kapcsolásakor is a kiskötőjelet tesszük ki.
A nagykötőjel ritkán jön szóba, legtöbbször szótárakon láthatjuk, hiszen népek és nyelvek neveit például nagykötőjellel kell összekapcsolni. Szóval: orosz–magyar szótár, Osztrák–Magyar Monarchia. A tulajdonneveket is vele kötjük össze például olyankor, amikor két szerző készít egy könyvet, de a borítón csak a vezetéknevüket tüntetik fel.
A nagykötőjelet még akkor is használjuk, amikor valamitől valameddig jelentésben kapcsolunk össze szavakat. Például: Bécs–Budapest futóverseny, a 2003–2014-es időszak, a 9–25. oldalon.
Összefoglalva elmondható, hogy a gondolatjel egy kényes hercegnő, aki szeret beszélni (párbeszédek) és mindenbe belekotyogni (közbevetések), ugyanakkor nem kedveli, ha túl közel mennek hozzá (elé és utána szóköz kell). Ha mégis szeretnél hozzá közel kerülni, hátulról kocogtasd meg a vállát, akkor nem tud felkészülni a jöveteledre, és nem fog elrohanni (ha mögötte van írásjel, az elé nem kell szóköz).
A kiskötőjel egy kedves kistestvér, aki szereti, ha ketten is fogják a kezét, mert akkor tud köztük hintázni (a legrövidebb a jelek közül, elé és utána nem kell szóköz), de ha idegenekkel találkozik, akkor rohan a bátyjáért. A nagyobbik testvér a nagykötőjel. Ő szeret idegenekkel szóba elegyedni, személyes térre nincs szüksége (előtte és utána nincs szóköz, népek és nyelvek összekapcsolásakor őt használjuk).
Remélem mostantól könnyebben meg tudjátok különböztetni őket egymástól.
