A királyfi hallgatott, a nagykövet hallgatott, Rozalinda meg azóta már egy szót nem szólt, hogy a társalgóba léptek Kellemes meleg este volt, az erkélyre nyíló franciaablakok tárva-nyitva, kiláttak a városra és északon a távoli hegyekre. Alattuk a Glückthal tiszta zöld vize folyt. És mégsem szólalt meg senki.

Végül a királyfi törte meg a csöndet:

- Furcsa egy história ez, Lord Chelsoe!

- Furcsa, uram - mondta a nagykövet.

- De igaz - tette hozzá a királyfi -, legalábbis semmi nem szól az ellen, hogy ne lenne igaz.

- Aligha hihetem, uram, hogy Benjámin, akit talpig becsületes embernek ismertem, a magatartásával kiérdemelte volna, hogy...

- "Érte jöjjenek" - mondta a királyfi. - Nem is; merő véletlen volt, és megeshetett volna bármelyikünkkel, ha történetesen rá talál ülni a szőnyegemre.

És ekkor a királyfi, kurtára fogva, elmondott nekik mindent: hogy a szőnyeg csak egy a sok tündérajándék közül, amit a keresztelőjére kapott; s hogy nyilván oda vitte a komornyikot, ahova épp menni szeretett volna - Falkensteinbe, a királyi udvarba.

- Igazán nem volna baj - tette hozzá a királyfi -, csak épp hogy abban bíztam, a szarv és a farok segítségével fogok békét kötni felséges atyámmal. Nagyon vágyott rá; s ha Rozalinda nem mondja, hogy szívesen venné, ha az övé lenne, atyám ma este már meg is kapta volna.

- Ó, uram, túlságosan is megtisztel bennünket - suttogta Rozalinda, és a királyfi elpirult, mondván:

- Egy csöppet sem! Ugyan!

A nagykövet ekkor bizonyosodott meg róla teljesen, hogy a trónörökös, aki hadilábon áll az ország királyával, rajong a lányáért; ami módfelett kínos egy nagykövet számára... de ők már hozzá vannak szokva az ilyesmihez.

"most mi az ördögöt kezdjek ezzel a fiatalemberrel? - törte a fejét a nagykövet. - Itt nem maradhat örökké; s a szőnyege nélkül nem tud elmenni, mert a katonák parancsot kaptak, hogy fogják el, amint feltűnik az utcán. Benjámin meg azt fogja állítani, hogy ő ölte meg a tűzokádó sárkányt - mostanra már biztosan odaért Falkensteinbe -, megkapja a király unokahúgának kezét, s a komornyikom lesz Maflázia koronájának örököse! Iszonyú!"

Nos, amint ezt végiggondolta, a királyfi az erkélyen arról számolt be Rozalindának, hogyan sikerült a sárkánnyal végeznie; nagyon szerényen, mert mind mondta:

- Nem én öltem meg: azt a szerencsétlen Remorát illetné meg Molly keze; de hát ő kimúlt.

E pillanatban nagy surrogás támadt; valami elröppent mellettük, s a nyitott ablakon át a király, a királyné, Benjámin és a tűzokádó sárkány szarva-farka ért földet a nagykövet társalgójában.

Mikor a hölgyek eltávoztak, s a királyfi a többi urakkal magára maradt, a nagykövet még gondterheltebb képet vágott, mint az előbb. Végül magával vonta Villót a terem sarkába, azzal az ürüggyel, hogy egy rendkívüli szoborművet kíván megmutatni neki.

- Királyi fenséged tisztában van vele - kérdezte -, hogy súlyos veszélyben forog?

- Még mindig? - kérdezte a királyfi, mert a tűzokádó sárkányra gondolt.

A nagy követ, nem tudta, mire gondol, mert hírét se hallotta a viadalnak, de komoran válaszolt:

- Súlyosabb veszélyben, mint valaha.

S megmutatott a királyfinak két felhívást, amivel teli volt a város.

Az első így szólt:

MINDEN HŰ ALATTVALÓNAK!

Minthogy

elsőszülött fiunk, Villó királyfi többrendbéli bűncselekményben és kihágásban találtatott vétkesnek,

először is: nem átallt megfutamodni kötelessége alól, hogy megvívjon a tűzokádó sárkánnyal, minek következtében két szeretett fiúgyermekünk, Alfonzó és Enrikó királyfi életét vesztette e szörnyeteggel vívott párviadalban;

másodszor: Glückstein városában ildomtalanul tivornyátorr, és a város közcsendjét megháborította;

harmadszor: megpróbálta elhódítani tőlünk nevezett városban élő, hűséges alattvalóink szívét, hogy ellenünk ily módon pártot ütvén, megbontsa birodalmunk békességét;

adatik tudtára mindenkinek, hogy bárki;

amennyiben nevezett Villó királyfival cimborál, neki fedelet ád, segítséget nyújt, vagy szökését elősegíti, felségsértésében bűntársának számíttatik;

amennyiben nevezett királyfit falkensteini kastélyünkban élve színünk elé állítja, ÖTEZER ERSZÉNY ARANY jutalomban részesül.

MORÓZUS K.

És a második felhívás:

JUTALOM

Minthogy

birodalmunk területén egy idő óta egy tűzokádó sárkány garázdálkodik,

adatik tudtára mindenkinek, hogy bárki,

amennyiben nevezett tűzokádó sárkány szarvát és farkát

falkensteini kastélyunkban színünk előtt bemutatja,

ÖTEZER ERSZÉNY ARANY jutalomban részesül, trónunk örökösévé

fogadtatik, részesül a címmel vele járó javadalomban,

és elnyeri unokahúgunk, Molinda kezét.

MORÓZUS K.

- Hm - jegyezte meg a királyfi -, nem is gondoltam, hogy őfelsége ilyen jól fogalmaz! - Pedig szíve szerint azt mondta volna: "Nem gondolja, hogy csatlakoznunk kéne már a hölgyekhez?"

- De uram - mondta a nagykövet -, az utcákon nyüzsögnek a katonák; fogalmam sincs, hogyan menekülhet előlük. Itt, a én fedelem alatt egy darabig biztonságban van, de hosszadalmas tartózkodása - ezt ne tekintse a vendégszeretet hiányának - feszültté teheti azt a felhőtlen kapcsolatot, amely Maflázia és az én kormányom közt, amelyet képviselni szerencsém van, jelenleg fennáll.

- Nekünk eszünk ágában sincs háborúskodni; és azt hiszem, önöknek sem - jegyezte meg mosolyogva Villó.

- Akkor hát hogyan kíván fenséged a felhívásban foglaltak dolgában eljárni?

- Nos, úgy, hogy igényt támasztok a tízezer erszény aranyra. Egymillió arany sem megvetendő összeg - mondta Villó. - Nevezett királyfit még ma este élve őfelsége színe elé állítom Falkensteinben; úgyszintén bemutatom neki nevezett tűzokádó sárkány szarvát és farkát. De Molly húgom kezére nem tartok igényt.

- Szabad talán emlékeztetnem fenségedet, hogy Falkenstein ide háromszáz mérföld. Továbbá közölnöm, hogy főkomornyikom, Benjámin, vacsora előtt eltűnt a házból, s attól tartok, Kopaszoffsky kapitányhoz ment, hogy figyelmeztesse: fenséged a házamban tartózkodik!

- Annyi baj legyen - mondta a királyfi -, de kedves Lord Chelsoe, megengedné, hogy Rozalindának átadjak valami csekély kis ajándékot, s kiváltsam vele azt a fél diót, amit tegnap este adta neki zálogul? Igazán semmiség, csak egy szarv és egy farok, a sárkányé, amit ma délelőtt cserkésztem be.

A nagykövet úgy megdöbbent, hogy a jómodoráról megfeledkezve, kettesével szedte a lépcsőket, úgy rohant föl az emeletre, és kiáltotta:

- Linda! Linda! Gyere le rögtön, valami meglepetés vár idelent!

Rozalinda már jött is isetve, kedves arcán mosollyal. Sejtette, hogy mi lehet az a meglepetés, bár a királyfi vacsora közben nem szólt róla semmit.

- Fenséged menjen előre! - kiáltotta a nagykövet; s a királyfi, karját kínálva Rozalindának, kiment az előcsarnokba, ám ott híre-hamva nem volt sem a szőnyegnek, sem a sárkány szarvának-farkának.

Elsápadt, s megkérte a nagykövetet:

- _Volna szíves megkérdezni a szolgáit, hova tették azt a kis perzsa imaszőnyeget és a csomagot, amit hoztam?

Lord Chelsoe csöngetett, bejött valamennyi szolga, Vilmossal, az alkomornyikkal az élen.

- Vilmos - kérdezte őlordsága -, hova tették őfensége szőnyegét és csomagját?

- Szerintünk, uram - mondta Vilmos -, Benjámin vitte magával.

- És Benjámin hol van?

- Azt nem tudjuk, uram. Szerintünk, uram, érte jöttek.

- Érte jöttek? Kicsodák?

Vilmos hebegett, szemmel láthatólag zavarban volt, és nem tudta, mit feleljen.

- Gyerünk! Választ kérek! Mit tudnak róla?

Az alkomornyik végül megköszörülte a torkát, mintha szónoklatot szándékoznék tartani.

- Fenséges uram, uraim és hölgyeim, a dolog így történt. Őfensége bejött, hóna alatt egy szőnyeggel és a szőnyegben valamivel. És letette arra a zsámolyra ott. Tamás bevezette a társalgóba. Benjámin akkor így szólt: "Öt perc múlva tálalnak... hogy én milyen fáradt vagyok!" És vette magának a bátorságot, hogy ráüljön őfensége szőnyegére, és - már elnézést kérek - kijelentette: "Torkig vagyok ezzel az egésszel itt! Elegem van belőle, s azt hiszem, valami jobb helyet keresek. Bár lennék komornyik a király udvarában!" Még ki se mondta, mint a puskagolyó repült ki a nyitott ablakon, s vele őfensége csomagja is. Kiszaladtam az ajtón, s láttam, ott repül a város fölött, egyenest északnak. Mindössze ennyit tudok; hazudni meg nem akarok, ha életemben eddig nem hazudtam. És mindannyian - én is, Tamás is, pedig ő nem látta, meg a szakácsnő is - meg vagyunk győződve, hogy Benjáminért érte jöttek. És a szakácsnő azt mondja, nem is csodálkozik rajta; összeférhetetlenebb, rosszindulatúbb...

- Köszönöm, Vilmos - mondta Lord Chelsoe -, ennyi elég, most elmehetnek.

Még látni is szörnyű volt! Mikor a Remora meghallotta a tűzokádó sárkány, gyűlölt ellensége nevét, csudálatos sebességgel csúszott le a hegy hasadékából a völgybe. Csak csúszott, csúszott, elöntött sziklát, fát, mintha egy fagyott folyó siklanék le a hegyoldalon; csak csúszott, csúszott, mígnem már sok mérföld hosszan nyúlt el a völgyben - a lábatlan-sima jószág eltökéltem siklott-kanyargott előre a völgy alján. A fák elhullatták zöld leveleiket, amerre elhaladt; a madarak holtan potyogtak le az égről, végzett velük jeges lélegzete! De bármilyen sebesen lopakodott előre a Remora, a sárkány nála is gyorsabb volt csapkodó vad szárnyán. Végül már elérhető távolságra közelítették meg egymást; s a sárkány lecsapott, izzó szarvát, lángoló lábát belevágta a Remorába.

Félelmetes gőzoszlop szökött a levegőbe, oly sűrű, fehér és mégis forró gőz, hogy ha nincs valakinek varázstávcsöve, mint Villónak, meg nem tudta volna állapítani, hogy mi történt. A sárkány iszonyatosan morogva, bömbölve próbálta átégetni magát a Remora lapos testén, s visszakergetni a hegy hasadékába. De a Remora félelmetesen sziszegve, itt-ott láthatóan olvadozva állta a sarat; a királyfi látta, hogy hideg fehér redőkben kúszik föl a sárkány patáira - mind följebb-följebb, egész a térdéig. A hatalmas tüzes bestia mint száz bika bőgött fájdalmában. Majd a sárkány fölszökkent, lángszárnyán odébb siklott, leszállt a Remora háta közepére, s belevágta a szarvát. De a lapos, kegyetlen fej hátrahajlott, redőt vetett, és a sebesült Remora újra csak körbekúszta mohón a sárkány végtagjait.

Közben a királyfi a hegy biztonságában nekilátott a magával hozott kenyérnek és hideg marhanyelvnek.

- Gyerünk, Remora! Ne hagyd magad, Tűzokádó! Te vagy az erősebb. Lásd el a baját, Remora! - ordította vad izgalmában.

Ilyen vad viadalt még senki se látott; ő volt az egyedüli, s élvezte is, mint még soha semmit. A Remorát annyira utálta, hogy már-már a sárkány győzelméért szurkolt; a sárkány volt ugyanis a természetesebb a két bestia közül. De mégis megriadt, mikor látta, hogy a Remora lapos teste lassan-lassan visszafelé siklik, be a hegy hasadékába; a sűrű gőz mutatta, milyen súlyos sebeket kapott. De a sárkány se volt jobb bőrben; lába kihűlt és megfeketedett, szarva is fekete volt már, bár a teste, kivált a szíve táján, még vasvörösen izzott.

- Gyerünk, Remora - ordította Villó -, már nem bírja a lába, mindjárt összerogy! Még egy kicsit szorítsd, és már moccanni se tud!

A biztatástól erőre kapva, a síkos fehér Remora megint előtüremkedett az odújából, csak kúszott, kúszott kifelé, mintha vele volna tele a hegy. Veszített az erejéből, az biztos, hisz valóságos pára- és gőzfelhők szálltak fel róla, s haragosan sziszegő hangja is elhalkult; de a sárkány bömbölése is veszített az erejéből. Már-már nyögés volt inkább; s végül a Remorának sikerült a térde fölé kúsznia és rátapadnia tüzes szívére is. Ekkor a sárkány megtorpant, és rekedten felnyögött, mint egy fekete bika, térdig a hóban; a Remora pedig csak kúszott, kúszott egyre feljebb.

- Ne hagyd magad, Tűzokádó! - ordított a királyfi; mert tudta, hogy ha a Remora győz, olyan hideg lesz, hogy nem tud a sárkány tetemének közelébe menni s levágni a szarvát-farkát. - Gyerünk, Tűzokádó! Már gyöngül! - kiáltozott illó; a bátor sárkány meg utoljára még összeszedte minden erejét, fölszállt a levegőbe, és rázuhant ellensége gerincére.

A sebesült Remora feje megint visszatekeredett, majd kúszva, iszonyatosan gőzölögve bár, de újra csak nekitámadt az ellenségének. Ez a harc azonban már meghaladta a leteríthetetlen Remora erejét. A lapos, hegyetlen fej lassabban mozdult; ezernyi sebéből mind több és több gőz tört fel; szelíden kiadta a páráját, épp mikor a sárkány rázuhant, és elnyúlt kimerülten. Majd a Tűzokádó, mintha ezer kohó bömbölne, bömbölt egy utolsót, és kimúlt ő is.

A királyfi, ott fenn a hegy tetején, alig merte elhinni, hogy a természet e két félelmetes ostora, mely oly soká gyötörte hazáját, valóban elpusztult volna. De mikor félóra múltán lenézett, s csak egy folyó rohant a Remora régi helyén, a sárkány teteme pedig hidegen, keményen hevert ott, lesietett a völgybe.

Kihúzta kicsorbulhatatlan kardját, s lecsapta egy csapással a sárkány fejét, eggyel a farkát. Ugyancsak súlyosan nehezedtek a vállára, de a hétmérföldes csizmában a palotája csak néhány lépésnyire volt, ott végre ledobta a terhét, és kis híján elalélt az izgalomtól és fáradtságtól.

De a palota órája fél nyolcat ütött; ő meg nyolcra volt hivatalos, szegény királyfi hát négykézláb, de fölkúszott a toronyszobába. Ott fejébe nyomta a bűvös sapkát; egy pont pezsgőt kívánt, forró fürdőt s a legszebbik, gyémántdíszes fekete bársonyruháját. Egy pillanat, s minden kívánsága teljesült: megfürdött, felöltözött, ivott, fölpakolta a sárkány szarvát és farkát, ráült a repülő szőnyegre, s bekopogott az angol nagykövet házának ajtaján, pontban mikor Glückstein órái nyolcat ütöttek.

A pontosság a királyok udvariassága; s egy királyfi, ha szerelmes, különösen udvarias.

Villót a kapuban egy méltóságteljes kapus fogadta és vezette be az előcsarnokba, ahol számos inas várt rá, ő meg lerakta a tűzokádó sárkány földi maradványait, majd a röpülő szőnyeggel letakarta.

Ezután fölkalauzolták az emeletre, ott mélyen meghajolt a csinos hölgy előtt, aki természetesen csudálatosan kecses bókot vágott ki előtte. Csinosabb és kedvesebb volt, mint valaha. A királyfi boldog volt, s föl sem tűnt neki, hogy valami baj van a vacsora körül. A nagykövet körülnézett, láthatólag hiányolt valakit, odasúgott valamit az egyik inasnak, az súgva válaszolt, s amit mondott, az szemmel láthatólag nem volt a nagykövet ínyére. De a királyfi belemerült a hölgyével folytatott beszélgetésbe és az étkezésbe is, annyira, hogy semmi szokatlant nem észlelt. Ilyen kellemes vacsorán még soha nem vett részt!

Ha Villónak addig melege volt, most fázott. A Remora hegye egyetlen hatalmas tömb jéggé dermedt acél, s úgy áradt belőle a hideg, mint a lélegzet valami jégbestiából, aminthogy az is volt. Körös-körül mint a márványszobrok, páncélos férfialakok; megannyi holttetem, lovagoké és lovaiké, akik valamikor réges-régen eljöttek, hogy a Remorával megvívjanak, s ő jégbálvánnyá változtatta őket. Villó úgy érezte, megfagy benne a vér, és elájul, de erőt vett magán, mert nem volt vesztegetni való ideje. A Remorát azonban nem látta sehol.

- Hé! - kiáltotta.

Ekkor, a sima fekete sziklafal aljának egy keskeny hasadékából - nem volt szélesebb, mint rés az ajtó alján, de mérföldnyi hosszú - kióvakodott egy ocsmány fej.

Lapos, mint a lepényhal, halálsápadt, s két hideg-kék, sziklafakó szem tekintett ki belőle.

Majd Villó sziszegést hallott, mintha kegyetlen keleti szél sziszegne rideg téli napon:

- Hol mászkálsz? Honnan kerülsz elő?

- Itt vagyok! - kiáltott le Villó a hegy tetejéről.

Akkor a lapos, fehér fej kitüremkedett a hasadékon, ahol az előbb kikandikált, lassan, mint egy jéglepedő, kunkorodott fel és siklott, siklott fölfelé! Látszólag se vége, se hossza; csak kúszott lábatlanul, félelmetesen, fagyos hidege tartotta meg a jeges hegy síkos oldalán. Már a fekete hegyoldal egész alsó felét elborította az iszonyú fehérség, mely sima, lapos, csillogó redőkben vonaglott fölfelé; a fej mindig-mindig magasabban, mint a test többi része; s a jeges hideg egyre közelebb, akár a halál.

A királyfi majdnem elájult: minden elhomályosult előtte; még egy pillanat, és fagyottan bukik le a hegytetőről, a fehér fej fölébe kúszik, elborítják és jéggé dermesztik a hideg redők. S e végenincs jószág egyre csak türemkedett ki a hasadékon, a hegy alján!

De Villó megfeszítette az erejét, megmoccant, kettőt lépett, s már messzire járt, lent a völgyben, ahol nem volt olyan hideg.

- Hé! - kiáltotta, amint a nyelve mozdulni tudott vacogó fogai közt.

Tisztán, sziszegőn jött a válasz, mint a jég, potyogtak körülötte a fagyott szavak.

- Vársz, amíg lekúszom! Mit akarsz?

S a fehér redők, mint az olvadó jég, csúsztak lefelé a fekete hegyről. Villó megérezte, hogy háta mögött melegszik, előtte egyre hűl a levegő. Körülnézett s látta, hogy a fák elszenesednek a melegtől, a síkság füve ég, mint a tűztenger; közeledik a tűzokádó sárkány!

Épp csak annyi ideje volt, hogy a Remorának odakiáltsa:

- Jön a Tűzokádó, hozzád jön látogatóba! - s már röppent is föl a szomszéd hegy tetejére; onnét nézte végig, ami ezután következett.

Szörnyű meleg volt, még fönn a levegőben is, ahol a királyfi egy helyben lebegett, láthatatlanul. A hegy nagy izzó köveket köpködött, többször is majdnem eltalálták. A gőz meg a füst meg a láng, amit a sárkány fecskendezett ki tajtékként az orra likán, még a legbátrabb embert is megfélemlítette volna. Még a hegyoldalakat is az áldozatai megfeketedett hamva borította, azoké, akik megölni jöttek őt, de ő megsütötte őket. A szegény kis Alfonzó kerti fecskendője is ott hevert a völgyben, darabokra törve, haszontalanul. De a sárkány vidáman, mint a kiskacsa a fekete tóban, lubickolt, fröcskölt a veresen izzó, bugyborékoló folyékony tűzben.

- Hé! - kiáltott rá a királyfi.

A sárkány fölbukott a felszínre, szarva mint a vörös holdsarló, csak nagyobb, s a patáival, lángoló farkával csapkodta a tüzet.

- i van itt? - kérdezte rekedt, dühös hangon. - Csak találjak rád!

- Én volnék - felelt a királyfi. Ez volt az első eset, hogy a nyelvtanra nem ügyelt, de hát iszonyúan izgatott volt.

- Mit akarsz? - morgott a bestia. - Hadd lássalak! - S még kimondani is szörnyű, kitárta két széles, lángoló szárnyát, s elindult egyenest Villó felé, a hangja nyomán.

Nos, a királyfi sose hallotta, hogy a sárkány repülni is tud; mi több, az előtte való éjszakáig még a létezésében is kételkedett. Egy pillanatra elzsibbadt a rémülettől, majd mint a kő bukott le a hegy lábához, s kiáltotta:

- Hé!

- Nohát - morgott a sárkány -, mi bajod? Miért nem tudsz udvarias kérdésre udvarias választ adni?

- Szíveskednél talán az odúdba visszafáradni és a sárkánybecsületedre megfogadni, hogy nyugodtan végighallgatsz?

- Legszentebb becsületszavamra - mondta a bestia, s úgy mellesleg porrá égetett egy arra repülő sast. A sas hamva ott záporozott zizegve a királyfi körül.

Majd a sárkány félelmetes csobbanással bukott le a lángtóba, és a hegy bömbölt körülötte.

A királyfi most magasan fölébe repült, és lekiáltott neki:

- A Remorától hozok üzenetet! Azt mondja, félsz fölvenni vele a harcot.

- Nem is ismerem - morgott a sárkány.

- Itt küldi a kesztyűjét - mondta Villó királyfi -, kihívásul élethalálharcra!

És beleejtette a saját kesztyűjét a vadul fortyogó tűztóba.

- Micsoda?! - üvöltötte a sárkány. - Csak találjam meg! - és kimászott a tóból, úgy izzóvörösen, ahogy volt.

- Megyek, és megmondom neki, hogy jössz - mondta a királyfi, és két lépéssel ott termett a Remora fagyos hegye fölött.

Villó királyfi nem feküdt le. Fényes nappal volt már, s ő megígérte, hogy a tűzokádó sárkány szarvát és farkát még aznap elviszi ajándékba egy csinos hölgynek. Azt mondta, semmiség az egész; de most, ahogy ott ült, és törte a fejét, már nem volt olyan biztos a dolgában.

- Először is - kérdezte -, vajon hol találom meg ezt a tűzokádó sárkányt?

Töprengett egy darabig, aztán fölszaladt a padlásszobába.

- Muszáj, hogy legyen! - kiáltotta, s lázasan turkált a kacatok közt. - A mindenit, ez az!

És valóban, megtalálta azt az elefántcsont varázstávcsőt, amit az Ezeregyéjszaka Ali hercege vásárolt a sirázi bazárban. Nos, ez olyan távcső, hogy azon át az ember akárkit vagy akármit meglát, amit szeretne, akármilyen messze van az.

Villó első ötlete az volt, hogy a hölgyére vet egy pillantást. "De ő biztos nem örülne, ha meglesnék - gondolta -, és nem is fogom!"

A tűzokádó sárkányt annál inkább; ezt eltökélte, mert ha azt a bestiát meglesi, abban nincs semmi illetlenség.

Szeméhez emelte a távcsövet, kinézett az ablakon, és annak rendje-módja szerint fölfedezte a tűzokádó sárkányt. Olvadt lávában úszkált, egy tűzhányóhegy tetején. Ott bizony, úszkált, le-lebukott, kedvére lubickolt a lángoló hullámok közt, s szökőkútnyi tüzet fújt ki az orrán, akár a cet!

A királyfinak nem tetszett a látvány.

- Hiába a ködsüvegem, hiába a hétmérföldes csizmám, hiába hogy a kardom nem csorbul ki, akkor sem jutok a bestia közelébe - mondta -, márpedig ha be nem cserkészem, nem tudom elejteni. Szegény kis Alfonzó! Szegény Enrikó! Milyen vitéz fiúk voltak! És én még azt hittem, hogy a tűzokádó sárkány nincs is, mert a természetrajzkönyvekben nem írnak róla; és azt hittem, a fiúk csak tréfálnak, és hamarosan otthon lesznek, épen és egészségben. De rémes is, ha az ember túlságosan okos! Hát most mit tegyek?

Valóban, mit is? Te mit tennél az ő helyében? Vagy elviszi a szarvat és farkat, vagy belepusztul. Máskülönben hogyan is állna a hölgy elébe? Még közönséges szájhősnek hinné.

A királyfi csak ült, ült, és törte a fejét; a nap meg csak telt, telt, s már délre járt az idő.

Végül fölugrott, berohant a könyvtárba, abba a terembe, ahova soha senki be nem tette a lábát, csak ő meg a királyné. Siettében egymás után szórta le a köteteket a polcról, amíg csak rá nem lelt egy régi könyvre; egy francia úriember írta, bizonyos möszjő Cyrano de Bergerac. Egy holdbéli utazásról adott számot benne, és a könyv rengeteg tudnivalót tartalmazott, csupa olyasmiről, amit általában nem ismernek; a Holdra ugyanis kevesen járnak. Villó úgy vélte, a könyvben majd rátalál valamire, ami számára hasznos lehet. És rátalált! Ebből is láthatjátok, hogy ha okos valaki, és figyelmesen olvas, annak végül is lehetnek előnyei. A könyvből ugyanis a királyfi megtudta, hogy létezik egy nagyon ritka bestia, Remorának hívják, mely legalább olyan hideg, mint amilyen meleg a tűzokádó sárkány!

"Nohát - gondolta Villó -, csak tudnám összeugrasztani ezt a kettőt, akkor a Remora talán megölné a sárkányt, vagy ha meg nem is ölné, legalább kihűtené annyira, hogy legyen valami esélyem vele szemben."

És megragadta a varázstávcsövet, belenézett, s már észre is vette a Remorát. Csak a hófehér és jégsima orra hegye kandikált ki valami keskeny hasadékból, egy fagyos hegységben, nem messze a tűzokádó sárkány lángoló hegyétől.

"Hurrá!" - súgta magában halkan a királyfi; s mint az őrült, ugrott bele a hétmérföldes csizmájába, csapta fejébe a láthatatlanná tévő süveget, kötötte a derekára a kicsorbulhatatlan kardot, vágott magának egy jó karaj kenyeret, s rakott mellé a tarisznyába egy darab hideg marhanyelvet. Mert ha csak teheted, ne menj úgy csatába, hogy ne volna nálad bőven élelem, elegendő, hogy megtartson jó erődben, jókedvedben. Aztán elröpült, s hamarosan oda is ért a sárkány tűzhányóhegyéhez.

A királyfi szerelmes

Mindezt megértette, és harsányan fölnevetett, s ettől egy öreg hölgy mellette holtra rémült. Ó, milyen jó lett volna, ha legalább estélyi ruhában van, és megtáncoltathatja a bűbájos ifjú hölgyet! De lám, ha meglátja valaki, azt hiszi, vadászni indult, olyan a ruhája. S így, ha leveszi is láthatatlanná tévő süvegét, és láthatóvá lesz, akkor sem illik a bálba. Korábban nem bánta volna, most annál inkább.

De a királyfi nem hiába volt okos. Egy pillanatra elgondolkodott, majd kiment a bálteremből, és a hétmérföldes csizma három lépésével üres, sötét, hideg palotájában termett. Acéllal, tűzkővel tüzet csiholt, fáklyát gyújtott, s fölszaladt a toronyszobába. A fáklyaláng világa nagy halom "kacatra" esett (mondta volna a királyné), a királyfi türelmetlen kézzel túrt bele. Volt ott - igen - egy sapka is! Ott hevert, takaros zöld volt, a toll piros rajta. A királyfi lekapta a fejéről a láthatatlanná tévő süveget, fejébe nyomta a sapkát, és azt mondta:

- Bár volna rajtam a legszebb fehér-arany ruhám, Maflázia királyi gyémántjaival!

S már rajta is volt a fehér-arany ruha, a gyémántos, s egyszeriben a királyfi lett a legjobb képű, legjobban öltözött, legdaliásabb férfiú széles e világon!

"Csak azt tudnám, a lábbelimmel mit kezdjek" - töprengett Villó, mert a hétmérföldes csizma afféle komisz lovaglócsizma volt, nem táncba való, de végig se gondolta még, máris aranycsatos selyemtopán volt a lábán.

Lekapta fejéről a bűvös sapkát, fejébe nyomta a láthatatlanná tévő süveget, s megtett három lépést Glückstein irányába. De mindössze három lépéssel jutott közelebb hozzá, mivelhogy a hétmérföldes csizma ott állt mellette a padlón!

- Nem - mondta Villó -, az ember nem járhat két lábbal négy cipőben! Ez matematika!

Addig turkált a lomtárban, amíg egy régi kis kopott perzsaszőnyeget nem lelt, amolyan kandalló elé valót. Bement a szobájába, fogott egy koffert, leült a szőnyegre, s azt mondta:

- Bár lennék Glücksteinben!

Egy pillanat, s ott találta magát; mert ez ugyanaz a híres szőnyeg volt, amit Huszein herceg vásárolt Bisznagarban; ezt is a tündérektől kapta a többi ajándékkal együtt a keresztelőjére.

Mikor megérkezett a házba, ahol még javában állt a bál, a varázsszőnyeget betette a kofferbe, és otthagyta a ruhatárban, természetesen szám ellenében. Majd teljes pompájában (most persze a láthatatlanná tévő süveg nélkül) bevonult a bálterembe. Mindenki utat engedett neki, földig hajolt, s a hű zenekar rázendített a királyfiindulóra:

Isten óvjon, Villó,

mindenek tudója,

arab, görög, német nyelvnek,

földrajznak tudósa!

Isten óvjon, Villó!

Villó királyfi valamikor nagyon kedvelte ezt az indulót - rossznyelvek szerint a szövegét maga írta. -De most valahogy nem tetszett neki. Csak ment, egyenest Stumpfelbahn herceghez, a Ceremóniák Örökös Mesteréhez, s megkérte, mutassa be a gyönyörű fiatal hölgynek. Az az új angol nagykövet lánya volt, a neve Rozalinda. De a hölgy majd elájult, mikor meghallotta, ki az, aki táncra kéri, ő ugyanis korántsem, volt okos; a királyfi meg hírhedt volt arról, hogy kigúnyolja a lányokat, és nehezebbnél nehezebb kérdéseket ád föl nekik. Nemet azonban nem mondhatott, elment hát táncolni Villóval, az pedig nagyon jól táncol. Aztán kiültek a télikertbe, a virágok közé, ahol senki se jött a közelükbe; aztán megint táncoltak, aztán a királyfi elvitte őt vacsorázni. És mindeközben egyetlenegyszer meg nem kérdezte, hogy: "Olvastad ezt?" vagy: "Olvastad azt?", és nem mondta, hogy: "Hogy? Hát a hírét se hallottad soha Nagy Sándornak?" vagy Julius Caesarnak, Michalangelónak vagy akárki másnak - egyszóval semmi olyan nehéz szörnyűséget nem kérdezett, mint annak idején szokott: az ifjú hölggyel most csak róla, magáról beszélt; neki meg elmúlt minden félénksége, rémülete, a királyfit a hazájáról kérdezgette, meg a sárkányvadászatról, merthogy ő maga is nagyon szeretett vadászni. És Villó azt mondta:

- Ó, ha te kívánod, holnap este tiéd lesz a tűzokádó sárkány szarva és farka, szobadísznek!

Rozalinda megkérdezte, hogy ez a sárkányvadászat nem nagyon veszélyes-e, a királyfi meg azt mondta, semmi az egész, ha az ember érti a módját; és megkérte, adna neki a csokrából egy szál rózsát; egy szó, mint száz, olyan kellemes volt és olyan természetes, hogy Rozalinda igazán kedvesnek találta.

Mert lám, még egy okos ember is tud kedves lenni, ha akar - kivált ha épp nem önmagával törődik. És a királyfi akkor az égvilágon senki mással nem törődött, csak az angol nagykövet lányával meg azzal, hogyan nyerje meg a tetszését. Bemutatta magát a lány apjának is, és teljesen megnyerte a szívét; végül vacsorára hívták rákövetkező nap a nagykövetségre.

Mafláziában az a szokás, hogy egy vált nem szabad berekeszteni mindaddig, amíg a királyi ház bármelyik jelenlévő tagja még táncol. Ez a bál kivilágos-kivirradatig tartott; már a madarak is énekeltek odakint, és az összes jelenlévő anyák mélyen aludtak. A királyfinak még ez sem volt elég; ragaszkodott hozzá, hogy végigdalolják az utcákat, úgy menjen haza mindenki: ami azt illeti, még soha ilyen vidám táncmulatság nem volt egész Mafláziában. Villó nagyon ügyelt, hogy majd minden lánnyal táncoljon, és egyszeriben ő lett a királyi ház legkedveltebb tagja. De egyszer mindennek véget kell érnie, és a királyfi, fején a láthatatlanná tévő süveggel, ráült a varázsszőnyegre, és hazarepült.

Mi történt Villó királyfival a városban?

Eddigre már nagyon megéhezett. A város csak háromméröldnyire volt, de olyan felséges étvágya támadt, hogy nem akaródzott rossz koszttal jóllaknia, márpedig a váralja népe rosszul főzött.

"Bárcsak Glücksteinben lennék, a Medvében!" - mondta magában, mert eszébe jutott, hogy ott nagyon jó a szakács. Csak hát Glückstein huszonegy mérföldnyire van!

A királyfi még ki se mondta, s mindössze három lépést tett, máris ott találta magát a glücksteini Medve fogadó ajtajában!

"Hát ez aztán rendkívüli álom" - mondta magában, mert ahhoz persze túlságosan okos volt, hogy afféle hétmérföldes csizmákban higgyen. Márpedig épp az volt a lábán e pillanatban, az vitte el három lépéssel Glücksteinbe a palotából!

Az igazság az, hogy a királyfi, amikor tűvé tette a palotát, hogy valami ruhára leljen, épp arra a réges-régi lomtárra akadt rá, ahová a tündérek bűvös ajándékait szórta be nagyokos édesanyja, mert hogy nem hitt bennük. De ezt a királyfi persze nem tudta.

Tudnotok kel, hogy a hétmérföldes csizma csak akkor tesz ilyen roppant nagy lépteket, a az ember azt mondja, hogy szeretne valahova messzire eljutni. Máskülönben igen kényelmetlen viselet volna - teszem azt, ha az ember csak a szoba túloldalára készül.

Nos, a királyfi besétált a Medvébe, és nagyon furcsállta, hogy ügyet se vet rá senki. Pedig arcra jól ismerték, mint senki mást Mafláziában; mindenki látta, ha máshol nem, hát képen. Zavarában, hogy nem szolgálják ki, mint máskor, még a süvegét is elfelejtette levenni. Leült hát az egyik asztalhoz, és elkiáltotta magát:

- Pincér! - mire mind fölugrott, nézett erre, nézett arra, de hozzá egyik sem jött oda. Először arra gondolt, talán sok a dolguk, majd egyszerre eszébe jutott egy másik magyarázat.

"A király - mondta magában - parancsba adta, hogy mindenkit lenyakaztat, ha szóba áll velem, vagy bármi módon a segítségemre van. Nekem azonban eszem ágában sincs éhen halni a bőség kellős közepén, tehát: gyerünk!"

Fölállt, s odament az asztalhoz a szoba közepén, ahova épp akkor raktak le egy hatalmas sült pulykát. Lehasította magának a mellehúsa felét, vett egy kis kolbászt, gesztenyetölteléket, kenyérmártást, burgonyát s egy palack burgundi vörös bort. Aztán visszament a maga asztalához a sarokba, s ott jóízűen megvacsorázott. Senki nem vett róla tudomást. Mikor jóllakott, elüldögélt egy darabig, a vacsorázókat nézegette, s elszívott egy cigarettát. Miközben üldögélt ott, bejött egy szálas férfi, testőrtiszti egyenruhában, egyenesen odament a királyfi asztalához, s megszólalt:

- Pincér, takarítsa le ezt az asztalt, és hozzon egy étlapot.

S e szavakkal váratlanul a királyfi ölébe ült, mintha nem látná, hogy ott van. Megtermett ember volt, s Villó, akit dühített a sértés, ellökte és felpattant. Közben leesett a fejéről a süveg. A testőrtiszt nyomba térdre borult.

- Bocsásson meg felséged, bocsásson meg! - kiáltotta. - Nem láttam, hogy itt van!

Ez több volt, mint amennyit a királyfi józan ésszel elhihetett volna.

- Ostobaság! Mattehorn Frigyes gróf - mondta -, ön bizonyára részeg. Uram! Megsértette a trón örökösét és az ön elöljáróját. Vegye úgy, hogy letartóztattam. Holnap tömlöcbe küldetem.

A szerencsétlen tiszt erre a többieket hívta tanúságul, mindenkit, aki ott volt a fogadóban. Valamennyien erősködtek, hogy a királyfit nem látták, és fogalmuk sem volt megtisztelő jelenlétéről a városuk táján.

Villó, mind sértettebben s abban a szent meggyőződésben, hogy összeesküvéssel van dolga, amelynek célja, hogy őt sértse és felbőszítse, a fogadósért kiáltott, kérte a számlát, odadobta elébe a három aranyát, vissza se kért, és kiment az utcára.

- Szégyentelen összeesküvés - mondta. - A király ezért még felelni fog. Azon nyomban írok az újságoknak!

Attól, hogy az emberek lökdösték az utcán, semmivel sem derült jobb kedvre. Neki-nekiszaladtak, nézegettek jobbra-balra, keresték, hogy kinek is mentek neki. Egyszer úgy összeüközött egy öreg koldusasszonnyal, hogy az hanyatt esett. Minthogy általában nyájas volt és udvarias, lekapta a süvegét, hogy bocsánatot kérjen, s lám, a koldusasszony rémülten felsikoltott és elájult! Hamarosan egész tömeg verődött össze körülötte, s a királyfi elfeledvén, hogy minden pénzét elverte a fogadóban, zsebébe nyúlt az erszényéért. Ekkor jutott eszébe, hogy mit tett, s gondolta, úgyis üres lesz; de lám, három arany volt benne megint! Meglepetésében az asszony kezébe nyomta a pénzt, s föltette a süvegét. S a tömeg, mely eddig csak bámészkodott, most szétszaladt, rémülten kiabálva, hogy varázsló jár a városban, aki akkor jelenik meg és akkor tűnik el, amikor akar!

Ekkorra már akárki, ti vagy én, vagy bárki más, aki nem olyan okos, mint Villó, rég megértette volna, mi a baj. Hogy ő, bár nem tudott róla, nemcsak a hétmérföldes csizmát húzta fel, hanem a süveg is, amit a fejébe nyomott, láthatatlanná tévő süveg, az erszény meg Fortunátusz erszénye, mely soha nem ürül ki, vegyen ki bármennyit belőle. Ezeket mind - s még sok más pompás holmit - a tündérektől kapta ajándékba a keresztelőjére, és a sötét lomtárban akadt rájuk. De a királyfi oly szörnyen okos volt, és nagy tudású és tudományos gondolkodású, hogy egyszerűen nem hitt a tündérekben meg a tündérek ajándékában.

"Rossz a gyomrom - mondta magában - Az a kolbász nem volt épp a legfrissebb; és a burgundi is a fejembe szállt. Hisz minden más, mint amilyennek látszik."

Ekkor, épp miközben önmagával vitatkozott, majdnem elütötte egy pompás hatlovas hintó, a kocsisa mintha észre sem vette volna. Villó bosszúságában felszökkent rá hátul, lelökte a két inast, azok a semmi ellenállást nem tanúsítottak, s a hintó elvitte egy ragyogó palota kapujához. Eltökélte, hogy párbajra hívja ki az urat, aki a hintóban ül, de észrevette, hogy egy gyönyörű, ismeretlen ifjú hölgy van a társaságában; bement hát a nyomukban a házba, mert nem akarta megriasztani a lányt, s akkor szándékozott szót váltani az úrral, amikor magában leli.

A házban épp bál volt, de mint általában, őt most se vette észre senki. Föl-alá járkált a vendégek közt, ügyelt, hogy senkibe bele ne ütközzék, s hallgatta a beszélgetésüket.

Mindenki róla beszélt! Mindenki hallotta, hogy kegyvesztett lett, s szinte mindenki azt kiáltotta:

- Úgy kell neki! A modora már teljesen elviselhetetlen - mondták -, nincs annál nagyobb gorombaság, mint ha valakinek mindig igaza van; hogy az okosságot nagyon túlzásba lehet vinni; hogy ennél még az is jobb, ha az ember ostobának születik. "Mint ti" - gondolta Villó; s ami azt illeti, senkinek nem volt egy jó szava róla.

De egyvalakinek mégis! A hintóbeli csinos hölgynek. Nincs szavam rá, hogy az milyen csinos volt. Nyúlánk, az arca piruló fehér rózsa, haja fekete, két szeme nagy-nagy, sötétszürke, s a mosolyánál kedvesebb a világon nincsen. A királyfi első gondolata az volt, hogy milyen nyájas, és mennyire meglátszik raja, hogy milyen jó, s csak azután ötlött eszébe, hogy csinos is. Ő fogta pártját Villó királyfinak, mikor a kísérője rosszat mondott róla. Pedig nem is ismerte őt, újonnan jött Mafláziába; de kijelentette, hogy balszerencse, s nem bűn, ha valaki ilyen okos.

- Meg aztán, gondolják scak el, mennyire megdolgoztathatták szegényt az iskolában! S ráadásul - tette hozzá a nyájas ifjú hölgy - úgy hallom, jóképű is, és igencsak bátor meg jószívű, azt mondják, merő szívjóságból megírta egy szegény fiú valamennyi vizsgadolgozatát, s az jelest kapott mindenből. S most oktatásügyi miniszter, pedig egy sotr le nem tud írni görögül!

A királyfi elpirult, mert ő tudta legjobban, hogy a viselkedése nem volt éppen tisztességes. De azon nyomban beleszeretett az ifjú hölgybe fülig, pedig ilyesmi még soha meg nem esett vele, mert - mint mondta - "a nők olyan ostobák". Láthatjátok, milyen rettentő okos volt!

Nos, ebben a pillanatban - mikor a királyfi hirtelen és oly mélyen szerelembe esett, mint a legostobább katonatiszt a bálteremben - rendkívüli dolog történt! Valami mintha elkattant volna az agyában, s egyszerre megértett mindent! És egyszerre hitt már a tündérekben és a tündérek ajándékaiban, és felfogta, hogy a fejfödője láthatatlanná tévő süveg, s a lábbelije hétmérföldes csizma, s az erszénye Fortunátusz erszénye! Történelemkönyvekben olvasott már róluk - de most már hitte is, hogy vannak.

Mit talált Villó királyfi a toronyszobában?

Villó szobáról szobára járt a palotában, de - hacsak a függönyt nem borítja a vállára - nem lelet semmit, amit felölthetett volna, ha kimegy az esőre. Végül egy csigalépcsőn fölment a palota legeslegrégibb részébe, ahol még soha nem járt; s legfelül talált egy kicsi kerek helyiséget, afféle toronyszobát. Elég nehezen sikerült betaszítani az ajtót - nem mintha be lett volna zárva, csak a kilincse rozsdált be és a fája duzzadt meg a nedvességtől. A szobában nagyon sötét volt, csak az esős késő délután utolsó szürke fénye hatolt be a hasadéknyi ablakon vagy inkább lőrésen, ahonnét valamikor réges-régen az ellenségre nyilaztak.

De a félhomályban a királyfi nagy halom ezt-azt pillantott meg a padlón és az asztalon. Volt ott két tökfödő, az egyiket a fejébe nyomta - öreg, szürke, csúf posztósüveg volt. És volt ott egy pár csizma; lerúgta a papucsát, és azt húzta fel. Ugyancsak kopott lábbeli bolt, de úgy illett a lábára, mintha mértékre készült volna. Az asztalon talált egy erszényt, s benne három aranyat - az is régi volt; ezt - elhihetitek - boldogan zsebre vágta. Kardot is lelet, kardszíjon, s a derekára kötötte; a többi holmit - valóságos kacatgyűjtemény volt - ott hagyta, ahol volt. Aztán leszaladt a lépcsőn, s ki az előcsarnok ajtaján.

Villó királyfit mindenki cserbenhagyja

Időközben Villó királyfi sok kellemetlenséget volt kénytelen eltűrni. Bár ő volt a trónörökös (s bár az érveit cáfolni nem lehetett), mindenki elkerülte, mert gyávának tartotta. Csak a királyné állt mellé, aki maga sem hitte, hogy sárkányok léteznének. S nemcsak kerülte mindenki, de kínos jelenetekre is sor került közte meg az unokahúgai, Molinda és Katalina között.

- Kedves Molly - mondta a királyfi, aki igencsak kedvelte őt -, mivel szolgáltam rá arra a balszerencsére, hogy haragudj rám?

- Az én nevem, uram, Molinda - felet a lány gőgösen -, s fenséged a tulajdon testvéröccsét küldte a halálba.

- Ó, már megbocsáss - mondta a királyfi -, de biztosra veszem, hogy egyszerűen csak elment világot látni. Ha ráunt, hazajön; sárkányok ugyanis nem léteznek.

- Hogy Alfonzó herceg világot látni ment, s hazajön, ha ráunt! S talán bizony azért ment el, mert rám unt, énrám?! - kiáltotta szegény Molinda, és megfeledkezvén a méltóságáról, sírva fakadt.

- Ó, bocsáss meg, ez elkerülte a figyelmemet, igazán bocsánatot kérek! - kiáltotta a királyfi, aki még soha nem lévén szerelmes, másokra sose gondolt. Megpróbálta megfogni Molinda kezét, de az elkapta előle, beszaladt a palotába, és otthagyta Villót, aki kivételesen elszégyellte és ostobának érezte magát.

Ami Katalinát illeti, ő úgy vonult el mellette, némán, mint egy királynő. Így hát a királyfi, hiába a nagy esze, nem volt boldog.

Beletelt pár napba, amíg a király visszatért magányából, ahol kimondta, ami a szívét nyomja. Ettől megnyugodott, és jobb kedvre derült; így hát végül hazajött a palotába. De amikor megpillantotta Villót, amint hintaágyán heverészve épp képírással írt egyiptomi verseket fordított franciára az édesanyjának, a király megint kiborult, s módfelett kíméletlen és udvariatlan kifejezéseket használt.

Végül parancsot adott, hogy az egész udvar csomagoljon, és költözzék át egy távoli városba, s Villót hagyják magára a palotában. A királyfi ugyanis teljességgel elviselhetetlen, s ha csak gondol is rá, nem áll jót magáért. Annyira kijött a sodrából, hogy most már a királyné is félni kezdett tőle.

Szegény királnyé ugyancsak hullatta a könnyét, lévén Villó a legkedvesebb fia, közismert képességei és tehetsége miatt. De az udvar többi tagja boldogan hagyta faképnél a királyfit. Aki a maga részéről nyájasan elmagyarázta nekik, hogy melyik a legrövidebb és legjobb út, mely Falkenstein városába, útjuk céljához vezet, és játszva bebizonyította, hogy erről mit sem tud sem a királyi földabrosz főfelügyelője, sem a hadsereg fővezére - mint ahogy valóban mit sem tudtak.

A hálátlan udvaroncok gúnyosan ordítozva, pfujjolva hagyták ott Villót, annyira ki nem állhatták, hogy még arról is megfeledkeztek, egy szép napon majd ő lesz a király. Ő tehát eszükbe idézte a jövendőbeli történelem e jelentéktelen adatát, ami ugyancsak kényelmetlen érzéseket keltett bennük, majd leheveredett hintaágyára, és elnyomta az álom.

Mire fölébredt, már hideg volt és sötétedett. Villó arra gondolt, hogy lemegy a városba, és megvacsorázik valamelyik fogadóban, mert nem maradt vele egyetlen szolga sem. De mekkora volt a bosszúsága, mikor észrevette, hogy a csizmáját, kardját, süvegét, köpönyegét - azazhogy mindenét a rajta való egy szál ruhán kívül - magukkal vitték az udvaroncok, csak azért, hogy bosszantsák! Ruhatárát feldúlták, s amit nem vittek magukkal, széthasogatták, elégették, tönkretették. Ilyen komisz rosszindulatot még nem látott a világ. Ebek harmincadjára került mindene. S ami még rosszabb, egy árva haras sem maradt a zsebében, hogy újat vásárolhatott volna: apja megvonta tőle azt a havi ötvenezer aranyat, amit addig kapott.

Hát el tudtok képzelni ennél kegyetlenebb és igazságtalanabb dolgot? Hisz nem a királyfi hibája volt, hogy olyan okos. A gonosz tündérnek köszönhette. De ha történetesen okosnak születik, ami bárkivel megeshet, vajon tehetett volna róla? Akkor másokat meg azért lehetne hibáztatni, mert ostobának születtek. Ha okos vagy, majd megtanulod, hogy ne add ezt mások tudtára - már persze ha azt akarod, hogy kedveljenek.

Nos, a királyfi hát jól benne volt a pácban. A zsebe üres; se csizmája, hogy felhúzhatná, de süvege, hogy esőben a fejébe nyomhatná; ennivalója sincs egyéb, csak hideg hús, szolgája meg egy sem, hogy becsöngethetné.

A tűzokádó sárkány

Mindazok közt, akik Villót nem kedvelték, drága jó édesapja, Morózus király kedvelte legkevésbé. A király ugyanis tudta, hogy ő maga nem okos. A kincstárban, ha épp a pénzét számlálta, s véletlenül megszólalt, hogy: - Tizenhat shilling meg tizennégy shilling és két penny, az annyi, mint három font tizenöt shilling - fejébe szaladt a vér, mikor meghallotta, hogy Villó azt suttogja: - Egy font tíz shilling és két penny - merthogy természetesen annyi. S a király félt, hogy Villó majd összeesküvést sző, s a helyébe ül - pedig nem volt, amire Villó kevésbé vágyott volna. Szívesebben lopta a napot, hisz annyi mindent tudott, s ez láthatólag semmi fáradságába nem került.

Nos, a király csak törte, törte a fejét, hogyan állíthatná félre az útból Villót, és hagyhatná Enrikóra vagy Alfonzóra a trónt. Bújra a könyveket, s valamennyi könyvből az derült ki, hogy ha a király elküldi a három fiát, hogy álljanak ki valami próbát, mindig a legkisebb az, akinek sikerült, és az övé lesz a korona. Bárcsak adódnék rá valami alkalom, kívánta. S végül adódott.

Rekkenő meleg nyár volt! Márciusban már beállt a hőség. Kiszáradt minden folyó. Kiaszott a gyep. Megszorult a búza. A hőmérő szétrobbant a forróságtól. A barométer megállapodott a TARTÓS NAPSÜTÉS-ben. A nép nekikeseredett, jótt, és bedobálta a palota ablakait - mint általában, ha Mafláziában valami nem volt rendjén.

A király tanácskozott az udvar tudósaival, s ők azt mondták, valószínű, hogy egy

TŰZOKÁDÓ SÁRKÁNY

vert tanyát valahol a környéken. A tűzokádó sárkány az négylábú nagy madár, s körülbelül akkora, mint az elefánt. Teste vasból van, s egyfolytában vörösen izzik. Rettentőbb és kegyetlenebb bestiát képzelni sem lehet, mert ha a közelébe mégy, azon nyomban megsülsz a sárkány melegétől.

A király azonban nem eresztette búnak a fejét. "Hisz az csak természetes - gondolta -, hogy most sorra el kell küldenem a három fiamat, először az elsőt, hogy küzdjenek meg a bestiával, s a sárkány, mint szokás, meg fogja ölni a két nagyobbikat, majd vereséget szenved a legkisebbtől. Ez elég keserves Enrikónak, szegény fiúnak; de akármit, csak attól a Villótól megszabaduljak!"

Aztán a király fölkereste Villót, közölte, hogy az ország veszélyben forog, s neki eltökélt szándéka, hogy arra hagyja a koronát, bárki légyen az, aki elhozza neki a tűzokádó sárkány szarvát (ugyanis szarva volt neki) meg a farkát.

- Ocsmány egy dög, nehéz vele megbirkózni - mondta a király -, de te vagy a legnagyobb, fiam; eredj oda, ahol dicsőség vár! Ölts páncélt, és indulj!

Imigyen a király, abban a reményben, hogy a tűzokádó sárkány vagy megsüti elevenen Villó királyfit (s ez, mint mondám, könnyen megeshetett, hisz a sárkány a fejétől a farkáig olyan meleg, mint a vörösen izzó tűzpiszkáló), vagy ha történetesen mégis a királyfi maradna felül, az ország legalább megszabadul a szörnyetegtől.

De a királyfi, aki épp a díványon heverészett, és a törtek osztását gyakorolta szórakozásul, így szólt a lehető legudvariasabban:

- Hála a nevelésnek, amelyben felséged részesített, megtanultam, hogy a tűzokádó sárkány, akár a szirén, a tündér és a többi mesebeli lény, a valóságban nem létezik. De föltéve, csupán kiindulásul, hogy mégis létezik, felséged is tökéletesen tisztában van vele, hogy semmi értelme engem küldenie. Mindig a legidősebb fiút küldik el ilyen alkalmakkor, ez mindig rossz véget ér, s mindig a legkisebbik marad fölül. Küldje hát felséged rögtön Alfonzót (az volt a legkisebb), s ő nyomban elintézi a dolgot. S ha mégis kudarcot vallana, ami teljesen szokatlan, Enrikó még mindig szerencsét próbálhat.

Azzal visszatért a palatáblához és a számtanhoz, a király meg kénytelen volt hívatni Alfonzó királyfit meg Enrikó királyfit. Mindketten fölhevülten jöttek be, ugyanis épp bigéztek¹, és szokatlan hőség volt odakint.
- Nézzétek csak - mondta a király -, ti, akik fiatalabbak vagytok nála, nézzétek csak Villót; látjátok, milyen hőség van, s hogy ő milyen hűvösen fogadja ezt is meg az ország szenvedését is; mint tudjátok, mindez egy tűzokádó sárkánynak köszönhető, mely nyilván nem messze fészkel. Nos, megkértem ezt a ti faragatlan bátyátokat itt, hogy ölje meg, de ő azt mondja...



- Hogy nem hisz a tűzokádó sárkányokban - vágott a szavába Villó. - Elég meleg van anélkül is, hogy az ember kimenne vadászni!
- Nem hisz a tűzokádó sárkányokban! - kiáltott fel Alfonzó. - Csak tudnám, hogy akkor miben hisz! Hadd menjek hát én arra a bestiára! - Mert ő bátor volt, mint az oroszlán. - Hej! Apród, a páncélingemet, sisakomat, lándzsámat és pajzsomat! Molindáért! Molindáért! - Mert ez volt a csatakiáltása.
Az apród futott, hogy hozza a fegyverzetét, de az olyan forró volt, hogy elejtette, feljajdult és bekapta az ujját.
- Okosabban tennéd, ha ingujjban látnál neki a munkának - mondta Villó. - És én a te helyedben egy könnyű kerti fecskendőt is vinnék, hogy lelocsoljam az ellenséget.
- Jó ötlet! - mondta Alfonzó. - Viszek! - S ahogy kiment, megcsókolta drága Molindáját, megígértette vele, hogy jó néhány táncot fenntart számára (mert úgy volt, hogy ha a tűzokádó sárkányt megöli, táncmulatságot tartanak), aztán elrohant a csatamezőre.
De nem tért vissza soha többé!
Mindenki keservesen megsiratta - mindenki, csak Villó nem; mert őszerinte ez csak vicc, és Alfonzó nyilván megragadta az alkalmat, és elment világot látni.
- Valami szörnyű tévedés történt, atyám - mondta Villó a királynak. - Felséged éppolyan jól tudja, mint én, hogy a legkisebb testvér korábban mindig diadalt aratott. De Enrikóhoz nagy reményeket fűzök.
És szélesen elmosolyodott, mert úgy képzelte, ez az egész képtelenség, és tűzokádó sárkány nem is létezik.
Enrikó jelen volt, mikor Villó ilyen szeretetlenül vigasztalta a királyt.
- Enrikó, édes fiam - mondta őfelsége -, rád és a becsületedre vár a feladat. Ha visszajössz a sárkány szarvával és farkával, te leszel a trónörökös; Villót meg elküldöm iskolamesternek egy kisiskolába, másra úgysem való.
Enrikó nem volt olyan magabiztos, mint Alfonzó. Ragaszkodott hozzá, hogy megírja a végrendeletét, s egy verset is arról, milyen szép és dicsőséges meghalni fiatalon. Íme, a vers egy része:


Ez a vers úgy-amennyire megvigasztalta Enrikót; megmutatta Villónak is. De a királyfi csak nevetett, és azt mondta, a második versszak második sora nem valami jó, hisz a rózsa nem "fő, sül és ég".
Enrikó megpróbálta kijavítani, de nem sikerült.
Így hát úgy olvasta fel unokahúgának, Katalinának, ahogy volt, az elsírta magát rajta (bár nem hiszem, hogy értette volna), s Enrikó is sírdogált egy sort.
Másnap azonban útnak indult egy lándzsával, egy hűtőszekrénnyel és rengeteg tűzoltópalackkal.
De ő se tért vissza!
A király tenger sok könnyet elsírt, majd színe elé rendelte Villó királyfit.
- Te csibész! - rivallt rá. - Gyáva fickó! Te vagy az utolsó, pedig te kellett volna hogy elmenj elsőként. Most neked kell elhoznod a sárkány szarvát és farkát. Valószínűleg megsülsz, istennek hála; de Enrikót és Alfonzót ki adja vissza nekem?
- Elnézést - mondta Villó. - Talán megengedi felséged, hogy elhatározásának módosítását indítványozzam. Felséged kizárólag azért vétette üldözőbe fiaival e veszedelmes, bár szerintem mesebeli állatot, hogy meggyőződjék róla, melyikünk a legméltóbb felséged trónjára, ha bekövetkezik - s reméljük, minél később - az a szomorú pillanat, hogy felséged lehunyja a szemét. Nos, ezzel kapcsolatban immár nem merülhet fel semmi kétség. Mert legyek bár méltatlan a trónra, én képviselem a királyi ház egyetlen reményét. Ily módon a tűzokádó sárkányt velem vétetnie üldözőbe éppoly veszedelmes, mint amilyen szükségtelen. Veszedelmes, mert ha a sárkány úgy bánik el velem, mint ahogy a szóbeszéd szerint öcséimmel - az én szerencsétlen öcséimmel! - elbánt, Maflázia trónörökös híján marad. Ha viszont életben maradok és visszatérek, nos, akkor se lehetek igazibb trónörökös, mint most, igaz? Szíveskedjék megkérdezni a főbírót, ha felséged nekem nem hisz.
Ezek az érvek olyan világosak és cáfolhatatlanok voltak, hogy a király, minthogy választ adni nem tudott rájuk, magányba vonult, ahol is szabadon fejezhette ki magát, és nem kellett megfékeznie a mérgét.

¹bigéz: Jelentése "apró pálcikákkal játszik". Hát számomra nem derült ki, mi lehet ez...

Villó királyfi és a családja

Nos, a kis királyfi felnőtt. Azt hiszem, mondtam már, hogy Villónak hívták - vagy nem? Nos, hát úgy. El nem tudjátok képzelni, milyen okos volt! Alighogy megtanult beszélni, mégpedig nagyon hamar, máris vitába szállt dadájával. Közölte, hogy nem szereti, ha mosdatják, mert a szappan csípi a szemét. Ám amikor tüzetesen megmagyarázták neki, hogy a bőr pórusai micsodák, s hogy ezek csak úgy maradnak egészségesek, ha tiszták, máris abbahagyta a vitát, s engedte meggyőzni magát. Vitába szállt az apjával, hogy nem érti, minek a király, aki gazdag, amíg szegény koldusok vannak; s hogy miért kell a királynak - aki történetesen szerette a hasát - tojásrántottát vagy mazsolás kalácsot uzsonnáznia, ha másnak még vacsorája sincsen. A királyt úgy megdöbbentették és annyira bántották ezek a megjegyzések, hogy nyakon vágta a királyfit, mondván:

- Túl sok az eszed, fiam, majd adok én neked! - Aztán eszébe jutott a legöregebb tündér szörnyű átka, s egyszeriben sajnálni kezdte, hogy a királyné akkor olyan udvariatlan volt. S mikor a királyfi, azután, hogy ő nyakon vágta, kijelentette: "az erőszak nem érv", a király dühösen távozott.

Igaz, ami igaz, el nem tudom mondani, hogy a királyfit mennyire utálta mindenki! Lejárt a konyhába, és a szakácsnőt kioktatta, hogyan kell levest főzni. Eljárt a szegények kalyibáiba, és okította őket, hogyan vessenek ágyat, hogyan készítsenek mazsolás pudingot répából, őzpecsenyét avas szalonnából. Vívómesterének bemutatta, hogyan kell vívni, a hivatásos krikettbajnoknak, hogyan kell ütni, s a patkányfogót kioktatta, hogyan idomítsa a kutyáját. Kiigazította a pénzügyminiszter összeadásait, s közölte a királyi csillagásszal, hogy nem a Nap forog a Föld körül - bár én a magam részéről szentül hiszem, hogy igen. Az ifjú udvarhölgyeknek nem akaródzott táncolniuk vele, bármilyen jóképű volt is, mert egyre faggatta őket: "Olvastad ezt? - meg: "Olvastad azt?" - s mikor bevallották, hogy nem, az ajkát biggyesztette; ha meg azt mondták, hogy igen, apróra kikérdezte őket, mi van a könyvben.

Valamennyi nevelőjére, tanítójára szörnyű módon rápirított; franciatanárának kijavította a kiejtését; némettanárát arra igyekezett rávenni, hogy ne használjon kést, ha borsót eszik. Odáig merészkedett, hogy az özvegy anyakirálynét, a nagyanyját is meg akarta tanítani valamire, amivel az réges-rég tisztában volt! Egyszóval mindent mindenkinél jobban tudott; s az egészben az a legrosszabb, hogy valóban jobban: soha nem tévedet, és mindig hozzátette: "Ugye megmondtam?" S ami a legrosszabb, valóban megmondta.

Telt-múlt az idő, és Villó királyfinak két öccse született, s őket mindenki szerette. Csöppet sem voltak okosak, de annál kedvesebbek. Alfonzó királyfi, a harmadik fiú kerek, kövér, szívélyes, de bátor, mint az oroszlán. Enrikó királyfi, a második magas, szikár, szomorkás, de sohasem túl okos. S mindketten szerelmesek egy-egy unokahúgukba (drága jó szüleik jóváhagyásával); s az egész világ azt mondta: "Hogy ezek milyen aranyos, természetes királyfiak!" Villó viszont többször is majdnem háborúba sodorta az országot, annyit okoskodott az idegen követekkel. Nos, minthogy Maflázia gazdag, lusta ország volt, és utált hadakozni, ezt módfelett nehezményezte mindenki, s ettől a nép Villó királyfit sem szívlelte jobban.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, Maflázia, s ott egy király és királyné uralkodott. Megvolt majdnem mindenük, hogy boldogok legyenek, csak egyvalamijük hiányzott: nem született gyermekük. Ez a királyt még jobban bosszantotta, mint a királynét, aki nagyon okos volt, és nagyon sokat tudott, s már kislány korában is utált babázni. De hiába a sok könyv, amit olvasott, és hiába a sok kép, amit festett, még ő is nagyon boldog lett volna, ha egy kis királyfi anyja lehet. A király nagyon szeretett volna a tündérekkel tanácskozni, de a királyné ilyesmiről hallani sem akart. Ő nem hitt a tündérekben: azt mondta, sose is léteztek; s ehhez makacsul ragaszkodott, jóllehet A Királyi Ház Krónikájában egész fejezetek szóltak róluk.

Nos, nagy sokára, végre-valahára született egy kisfiuk, s általában úgy vélekedtek róla, hogy ilyen szép kisbabát még soha nem látott senki. Ezt még őfelsége a királyné is megállapította, pedig ő igazán nem hitt el mindent, amit az udvaroncok mondtak, de ha egyszer olyan szép volt az a gyerek - nagyon-nagyon szép.

Közeledett a keresztelő, a király meg a királyné épp reggelinél ült a nyári szalonjában, és erről beszélgetett. Pompás terem volt ez, falai tele a királyi ősök arcképeivel. Ott volt Hamupipőke, a jelenlegi uralkodó nagyanyja, pici lába üvegcipellőben. Ott volt Kalap márki, aki mint mindenki tudja, a királyné férjeként került a trónra, azután, hogy házasságra lépett az akkor uralkodó király leányával. A trónszék karfáján híres kandurja ült, csizmával a lábán. És ott volt egy mélyen alvó, gyönyörű hölgy, szintúgy a királyi család egyik őse, Csipkerózsika arcképe is. Meg az ő képükön kívül még sok más hírneves személyé.

- Meghívtál, kedves, minden derék embert? - kérdezte gondterheltek a király.

- Mindenkit, akit meg kellett - felelt a királyné.

- Mert ilyen alkalmakkor olyan érzékeny mindenki - mondta őfelsége. - Nem felejtetted ki a nénikéim egyikét sem?

- Nem. A vén macskákat! - felelt a királyné, mert a király nénikéi, amilyen ómódiak, nem voltak jó szívvel iránta, s ő ezt tudta is.

- Kedves öreg hölgyek a maguk módján - mondta a király. - S hozzám gyermekkoromban nagyon nyájasak voltak.

Majd várt egy kicsit, s megjegyezte:

- A tündéreket persze meginvitáltad! A mi családunkban ilyenkor mindig meg szokták; s úgy érzem, az utóbbi időben kissé elhanyagoltuk őket.

- Már hogy mondhatsz ilyen képtelenségeket? - kiáltotta a királyné. - Hányszor mondjam, hogy tündérek nincsenek? S még ha volnának is... de hagyjuk, nagyon kérlek, erről ne beszéljünk.

- Házunk réges-régi barátai, kedvesem, ennyi az egész - mondta félénken a király. - Keresztanyának szoktuk meghívni őket. Egyikük különösen kedves és szolgálatkész volt I. Hamupipőkével, az én nagyanyámmal.

- A nagyanyáddal! - vágott a szavába őfelsége. - Lárifári! Csak próbáljon valaki ilyesmit beleverni az én kis Villóm fejébe!...

Ám ekkor a dada behozta a kicsit, s a királyné majd fölfalta a csókjaival. S így nem kaptak a tündérek meghívót a keresztelőre. Ez egészen rendkívüli volt, s mikor megtudták, hogy a tündéreket nem hívták meg, a ország nagyjainak sem akaródzott eljönniük. Hogy, hogy nem, volt, aki épp külföldön tartózkodott; több az ágyat nyomta; néhányuk a szaracénok rabságában sínylődött; megint mások emberevő óriások barlangjában raboskodtak. A vége az lett, hogy a király és a királyné kénytelen volt magában asztalhoz ülni, a száz személyre terített hosszú-hosszú asztalnak egyik az egyik, másik a másik végén - száz személyre, aki nem jött el!

- Levest parancsolsz, kedvesem?! - kiabálta a király szócsövön; s ekkor egyszerre szárnysuhogáshoz hasonlatos nesszel zelt meg a levegő.

Huss, huss - hallatszott, mikor a királyné feltekintett, s lám, mit látott! Minden széken egy-egy gyönyörű zöld ruhás tündért, s mindnek a kezében egy-egy nagyon-nagyon izgalmasnak ígérkező csomagot. Ki ne szeretne csomagot bontani? A király szeretett, s módfelett barátságos és udvarias volt a tündérekhez. Ám a királyné, jóllehet, nagyon is jól látta őket, nem vett róluk tudomást. Mert tudjátok, ő nem hitt a tündérekben, s nem hitt a tulajdon szemének sem, hiába látta őket. Így hát úgy szólt a királyhoz, a tündérek feje fölött, mintha ott se volnának; a király viszont udvarias volt velük, mintha igazán léteznének - mint ahogy persze léteztek is.

Mikor az ebéddel végeztek, a sasa behozta a kicsit, a tündérek meg csudálatosnál csudálatosabb ajándékokkal halmozták el. Az egyiktől erszényt kapott, ami soha ki nem ürül; a másiktól hétmérföldes csizmát; a harmadiktól süveget, ami láthatatlanná teszi, ha a fejébe húzza; kapott még egy bűvös sapkát meg egy varázsszőnyeget is, hogy elég ráülnie, máris ott leli magát, ahol akarja. Volt, akitől örök szépséget kapott, volt, akitől vitézséget, mástól szerencsét; de a legutolsó tündér, egy rosszmájú öreg lélek odasettenkedett, s így szólt:

- Gyerekem, légy te túlontúl okos!

Ez a tündérajándék a királynénak bizonyára mindennél kedvesebb lett volna, minthogy maga is olyan okos volt, csakhogy ebben éppúgy nem hitt, mint a többiben. Így hát tudomást se vett róla; a tündérek meg mint hazamentek, ki-ki a maga hazájába, egyik sem maradt ott a palotában, ahol senki se hisz bennük, talán csak a király egy picit. A királyné meg a sok szép csizmát, sapkát, szőnyeget, erszényt, kardot mind behajigálta a lomtárba, mert szerinte ez mind badarság, könyvekből származó ócska, vén kacat, afféle vásári komédiáskellék.

A könyv, amelyet kezetekben tartotok, teljes egészében az írója fejében született, de természetesen Maflázia királyságának Krónikájára támaszkodik. Erről az ősi királyságról keveset tudnak. Szülöttei németül beszélnek, de a királyi háza, szokás szerint, idegen eredetű. Aminthogy Angliának a múltban normann és skót, jelenleg német eredetű az uralkodóháza, úgy Maflázia királyai is egy ősi görög családból, a Szuszanidáktól eredeztetik magukat, amely a keresztes háborúk idején vándorolt Mafláziába. Mert elege volt a keresztes háborúkból, s azokat szerfölött idegesítőnek és értelmetlennek találta. A királyi ház címere téli álmát alvó mormota zöld mezőben, jelmondata pedig, a görög eredetiből lefordítva:

Akármit egy békességes helyért

Ifjú olvasóimat talán meglepi, hogy Villó királyfi és Rikárdó királyfi, akinek a lába ki nem került a kengyelből, míg keze ügyében volt a lándzsa, épp a Szuszanidák családjából származik, mely arról nevezetes, hogy végtelenül rest és békés. De e hősök bizonyára másik nagy ősüktől örökölték harcos szellemüket, akinek történetét szintén meg kell ismernetek. A mafláziai királyi ház megalapítója, mikor szülőhazáját békés menedéket keresve odahagyta, és partra szállt Ciprus szigetén, a déli hőségben lehevert aludni egy barlangban. Nos, e barlangot egy roppant nagy és roppantul barátságtalan sárkány lakta. Képzelhető, mennyire megrémült a hazátlan herceg mikor szendergéséből egy sárkány ádáz lihegésére ébredt, s ott érezte maga körül a rátekeredő pikkelyes testet!

- Jaj, hagyj már föl ezzel az ostoba tréfával! - kiáltotta, mert azt hitte, valamelyik udvaronca bohóckodik.

- Ez szerinted tréfa? - kérdezte a sárkány, s megtekeredett villás farka megcélozta őfelsége szemét.

- Vidd innét azt az izét - mondta a herceg -, miért nem hagysz békében szundikálni?

- Csókolj meg! - kiáltotta a sárkány, mely már sok vitéz lovagot fölfalt, mert nem voltak hajlandók megcsókolni őt.

- Hogy megcsókoljalak? - dünnyögte a herceg. - Ha csak az kell! Akármit egy békességes helyért.

S ezzel megcsókolta a sárkányt, mely azon nyomban átvedlett gyönyörűséges királykisasszonnyá; egy gonosz varázsló változtatta ugyanis sárkánnyá, amíg csak nem akad egy bátor férfi, aki meg meri csókolni.

- Szerelmem! Hősöm! Uram! Mióta várok reád; s most már örökké a tied leszek - suttogta olvatag hangon Dragonissza, mert ezentúl így hívták.

Bár a herceg inkább az agylegényélethez vonzódott, volt olyan jól nevelt, hogy ne tiltakozzék.

Dragonissza úrnő, e hallatlanul bátor, erélyes és nagyratörő nőszemély, átvette fölötte és követői fölött a parancsnokságot, fölvezette őket a Duna mentén, meghódított egy birodalmat, amelynek ura épp keresztes hadban járt, férjét ültette a helyébe a trónra, és a maga idején természetesen egy királyfinak adott életet, aki a mi Villónk szép-szép-szépapja volt.

Villó királyfi tehát a kalandvágyó Dragonisszától örökölte vitéz természetét. Akinek férje, mint fültanúk gyakran állították, némileg módosított formában emlegette a családi jelmondatot:

Akármit egy békességes nejért!

Most tehát éppolyan jól ismeritek Maflázia őstörténetét, mint maga a szerző.

A. L.

Kedves gyerekek!

Van egy kedves és humoros, rendhagyó mese rövid fejezetekkel, amit szívesen megosztanék veletek. Arra gondoltam, hogy néhanapján begépelnék egy-egy fejezetet nektek, így egy blogposzt-sorozatot alkotva.

Egyelőre csak az ajánlóját kapjátok meg, mert ha senkinek nincs kedve meghallgatni ezt a mesét, akkor nem terhellek vele titeket:) Kommentben vagy bagolyban lehet jelezni, ha elhelyezkedtetek a szőnyegen és várjátok a mesét!

Andrew Lang: Maflázia

"Csókolj meg! - kiáltotta a sárkány, mely már sok vitéz lovagot fölfalt, mert nem voltak hajlandók megcsókolni őt.

- Hogy megcsókoljalak? - dünnyögte a herceg. - Ha csak az kell! Akármit egy békességes helyért.

S ezzel megcsókolta a sárkányt, mely azon nyomban átvedlett gyönyörűséges királykisasszonnyá..."

Dragonissza úrnő egyik alapítója lett annak a nevezetes királyi háznak, amelyből hősünk, Villó királyfi is származott. ama nevezetes keresztelőn, ahová illik meghívni a tündéreket is, egy rosszmájú, gonosz tündér túl sok ésszel verte meg Villót, mondván: "Gyermekem, te légy túlontúl okos!" Így aztán a királyfi nem hisz az olyan csudálatos kacatok varázserejében, mint a hétmérföldes csizma, a láthatatlanná tévő süveg, a soha-ki-nem-csorbuló kard.

Villó balszerencséjére beleszeret Rozalindába, s hogy szerelmét elnyerje, meg kell mérkőznie a tűzokádó sárkánnyal, így kénytelen elveiből engedni, és a megvetett varázstárgyak mindegyikét használja a győzelem érdekében.

Hősünk, Villó már révbe ért, ám fia, Rikárdó herceg apja meglepő ellentéte: egy lépést sem tesz a mesés eszközök nélkül. Villó király elhatározza, hogy embert farag fiából, és minden csudás erejű tárgyat hét lakat alatt tart. Rikárdó kalandos útja csak azért végződik szerencsésen, mert szerelmese, Grizelda, aki mellesleg boszorkány, mindig a kellő időben segít rajta.

Land lebilincselően érdekes meseregényét Göncz Árpád pravútos fordításában, Réber László nagyszerű grafikájával jelentetjük meg.

Móra Könyvkiadó