Villó királyfi nem feküdt le. Fényes nappal volt már, s ő megígérte, hogy a tűzokádó sárkány szarvát és farkát még aznap elviszi ajándékba egy csinos hölgynek. Azt mondta, semmiség az egész; de most, ahogy ott ült, és törte a fejét, már nem volt olyan biztos a dolgában.
- Először is - kérdezte -, vajon hol találom meg ezt a tűzokádó sárkányt?
Töprengett egy darabig, aztán fölszaladt a padlásszobába.
- Muszáj, hogy legyen! - kiáltotta, s lázasan turkált a kacatok közt. - A mindenit, ez az!
És valóban, megtalálta azt az elefántcsont varázstávcsőt, amit az Ezeregyéjszaka Ali hercege vásárolt a sirázi bazárban. Nos, ez olyan távcső, hogy azon át az ember akárkit vagy akármit meglát, amit szeretne, akármilyen messze van az.
Villó első ötlete az volt, hogy a hölgyére vet egy pillantást. "De ő biztos nem örülne, ha meglesnék - gondolta -, és nem is fogom!"
A tűzokádó sárkányt annál inkább; ezt eltökélte, mert ha azt a bestiát meglesi, abban nincs semmi illetlenség.
Szeméhez emelte a távcsövet, kinézett az ablakon, és annak rendje-módja szerint fölfedezte a tűzokádó sárkányt. Olvadt lávában úszkált, egy tűzhányóhegy tetején. Ott bizony, úszkált, le-lebukott, kedvére lubickolt a lángoló hullámok közt, s szökőkútnyi tüzet fújt ki az orrán, akár a cet!
A királyfinak nem tetszett a látvány.
- Hiába a ködsüvegem, hiába a hétmérföldes csizmám, hiába hogy a kardom nem csorbul ki, akkor sem jutok a bestia közelébe - mondta -, márpedig ha be nem cserkészem, nem tudom elejteni. Szegény kis Alfonzó! Szegény Enrikó! Milyen vitéz fiúk voltak! És én még azt hittem, hogy a tűzokádó sárkány nincs is, mert a természetrajzkönyvekben nem írnak róla; és azt hittem, a fiúk csak tréfálnak, és hamarosan otthon lesznek, épen és egészségben. De rémes is, ha az ember túlságosan okos! Hát most mit tegyek?
Valóban, mit is? Te mit tennél az ő helyében? Vagy elviszi a szarvat és farkat, vagy belepusztul. Máskülönben hogyan is állna a hölgy elébe? Még közönséges szájhősnek hinné.
A királyfi csak ült, ült, és törte a fejét; a nap meg csak telt, telt, s már délre járt az idő.
Végül fölugrott, berohant a könyvtárba, abba a terembe, ahova soha senki be nem tette a lábát, csak ő meg a királyné. Siettében egymás után szórta le a köteteket a polcról, amíg csak rá nem lelt egy régi könyvre; egy francia úriember írta, bizonyos möszjő Cyrano de Bergerac. Egy holdbéli utazásról adott számot benne, és a könyv rengeteg tudnivalót tartalmazott, csupa olyasmiről, amit általában nem ismernek; a Holdra ugyanis kevesen járnak. Villó úgy vélte, a könyvben majd rátalál valamire, ami számára hasznos lehet. És rátalált! Ebből is láthatjátok, hogy ha okos valaki, és figyelmesen olvas, annak végül is lehetnek előnyei. A könyvből ugyanis a királyfi megtudta, hogy létezik egy nagyon ritka bestia, Remorának hívják, mely legalább olyan hideg, mint amilyen meleg a tűzokádó sárkány!
"Nohát - gondolta Villó -, csak tudnám összeugrasztani ezt a kettőt, akkor a Remora talán megölné a sárkányt, vagy ha meg nem is ölné, legalább kihűtené annyira, hogy legyen valami esélyem vele szemben."
És megragadta a varázstávcsövet, belenézett, s már észre is vette a Remorát. Csak a hófehér és jégsima orra hegye kandikált ki valami keskeny hasadékból, egy fagyos hegységben, nem messze a tűzokádó sárkány lángoló hegyétől.
"Hurrá!" - súgta magában halkan a királyfi; s mint az őrült, ugrott bele a hétmérföldes csizmájába, csapta fejébe a láthatatlanná tévő süveget, kötötte a derekára a kicsorbulhatatlan kardot, vágott magának egy jó karaj kenyeret, s rakott mellé a tarisznyába egy darab hideg marhanyelvet. Mert ha csak teheted, ne menj úgy csatába, hogy ne volna nálad bőven élelem, elegendő, hogy megtartson jó erődben, jókedvedben. Aztán elröpült, s hamarosan oda is ért a sárkány tűzhányóhegyéhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése