Villó királyfit mindenki cserbenhagyja
Időközben Villó királyfi sok kellemetlenséget volt kénytelen eltűrni. Bár ő volt a trónörökös (s bár az érveit cáfolni nem lehetett), mindenki elkerülte, mert gyávának tartotta. Csak a királyné állt mellé, aki maga sem hitte, hogy sárkányok léteznének. S nemcsak kerülte mindenki, de kínos jelenetekre is sor került közte meg az unokahúgai, Molinda és Katalina között.
- Kedves Molly - mondta a királyfi, aki igencsak kedvelte őt -, mivel szolgáltam rá arra a balszerencsére, hogy haragudj rám?
- Az én nevem, uram, Molinda - felet a lány gőgösen -, s fenséged a tulajdon testvéröccsét küldte a halálba.
- Ó, már megbocsáss - mondta a királyfi -, de biztosra veszem, hogy egyszerűen csak elment világot látni. Ha ráunt, hazajön; sárkányok ugyanis nem léteznek.
- Hogy Alfonzó herceg világot látni ment, s hazajön, ha ráunt! S talán bizony azért ment el, mert rám unt, énrám?! - kiáltotta szegény Molinda, és megfeledkezvén a méltóságáról, sírva fakadt.
- Ó, bocsáss meg, ez elkerülte a figyelmemet, igazán bocsánatot kérek! - kiáltotta a királyfi, aki még soha nem lévén szerelmes, másokra sose gondolt. Megpróbálta megfogni Molinda kezét, de az elkapta előle, beszaladt a palotába, és otthagyta Villót, aki kivételesen elszégyellte és ostobának érezte magát.
Ami Katalinát illeti, ő úgy vonult el mellette, némán, mint egy királynő. Így hát a királyfi, hiába a nagy esze, nem volt boldog.
Beletelt pár napba, amíg a király visszatért magányából, ahol kimondta, ami a szívét nyomja. Ettől megnyugodott, és jobb kedvre derült; így hát végül hazajött a palotába. De amikor megpillantotta Villót, amint hintaágyán heverészve épp képírással írt egyiptomi verseket fordított franciára az édesanyjának, a király megint kiborult, s módfelett kíméletlen és udvariatlan kifejezéseket használt.
Végül parancsot adott, hogy az egész udvar csomagoljon, és költözzék át egy távoli városba, s Villót hagyják magára a palotában. A királyfi ugyanis teljességgel elviselhetetlen, s ha csak gondol is rá, nem áll jót magáért. Annyira kijött a sodrából, hogy most már a királyné is félni kezdett tőle.
Szegény királnyé ugyancsak hullatta a könnyét, lévén Villó a legkedvesebb fia, közismert képességei és tehetsége miatt. De az udvar többi tagja boldogan hagyta faképnél a királyfit. Aki a maga részéről nyájasan elmagyarázta nekik, hogy melyik a legrövidebb és legjobb út, mely Falkenstein városába, útjuk céljához vezet, és játszva bebizonyította, hogy erről mit sem tud sem a királyi földabrosz főfelügyelője, sem a hadsereg fővezére - mint ahogy valóban mit sem tudtak.
A hálátlan udvaroncok gúnyosan ordítozva, pfujjolva hagyták ott Villót, annyira ki nem állhatták, hogy még arról is megfeledkeztek, egy szép napon majd ő lesz a király. Ő tehát eszükbe idézte a jövendőbeli történelem e jelentéktelen adatát, ami ugyancsak kényelmetlen érzéseket keltett bennük, majd leheveredett hintaágyára, és elnyomta az álom.
Mire fölébredt, már hideg volt és sötétedett. Villó arra gondolt, hogy lemegy a városba, és megvacsorázik valamelyik fogadóban, mert nem maradt vele egyetlen szolga sem. De mekkora volt a bosszúsága, mikor észrevette, hogy a csizmáját, kardját, süvegét, köpönyegét - azazhogy mindenét a rajta való egy szál ruhán kívül - magukkal vitték az udvaroncok, csak azért, hogy bosszantsák! Ruhatárát feldúlták, s amit nem vittek magukkal, széthasogatták, elégették, tönkretették. Ilyen komisz rosszindulatot még nem látott a világ. Ebek harmincadjára került mindene. S ami még rosszabb, egy árva haras sem maradt a zsebében, hogy újat vásárolhatott volna: apja megvonta tőle azt a havi ötvenezer aranyat, amit addig kapott.
Hát el tudtok képzelni ennél kegyetlenebb és igazságtalanabb dolgot? Hisz nem a királyfi hibája volt, hogy olyan okos. A gonosz tündérnek köszönhette. De ha történetesen okosnak születik, ami bárkivel megeshet, vajon tehetett volna róla? Akkor másokat meg azért lehetne hibáztatni, mert ostobának születtek. Ha okos vagy, majd megtanulod, hogy ne add ezt mások tudtára - már persze ha azt akarod, hogy kedveljenek.
Nos, a királyfi hát jól benne volt a pácban. A zsebe üres; se csizmája, hogy felhúzhatná, de süvege, hogy esőben a fejébe nyomhatná; ennivalója sincs egyéb, csak hideg hús, szolgája meg egy sem, hogy becsöngethetné.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése