A tűzokádó sárkány
Mindazok közt, akik Villót nem kedvelték, drága jó édesapja, Morózus király kedvelte legkevésbé. A király ugyanis tudta, hogy ő maga nem okos. A kincstárban, ha épp a pénzét számlálta, s véletlenül megszólalt, hogy: - Tizenhat shilling meg tizennégy shilling és két penny, az annyi, mint három font tizenöt shilling - fejébe szaladt a vér, mikor meghallotta, hogy Villó azt suttogja: - Egy font tíz shilling és két penny - merthogy természetesen annyi. S a király félt, hogy Villó majd összeesküvést sző, s a helyébe ül - pedig nem volt, amire Villó kevésbé vágyott volna. Szívesebben lopta a napot, hisz annyi mindent tudott, s ez láthatólag semmi fáradságába nem került.
Nos, a király csak törte, törte a fejét, hogyan állíthatná félre az útból Villót, és hagyhatná Enrikóra vagy Alfonzóra a trónt. Bújra a könyveket, s valamennyi könyvből az derült ki, hogy ha a király elküldi a három fiát, hogy álljanak ki valami próbát, mindig a legkisebb az, akinek sikerült, és az övé lesz a korona. Bárcsak adódnék rá valami alkalom, kívánta. S végül adódott.
Rekkenő meleg nyár volt! Márciusban már beállt a hőség. Kiszáradt minden folyó. Kiaszott a gyep. Megszorult a búza. A hőmérő szétrobbant a forróságtól. A barométer megállapodott a TARTÓS NAPSÜTÉS-ben. A nép nekikeseredett, jótt, és bedobálta a palota ablakait - mint általában, ha Mafláziában valami nem volt rendjén.
A király tanácskozott az udvar tudósaival, s ők azt mondták, valószínű, hogy egy
TŰZOKÁDÓ SÁRKÁNY
vert tanyát valahol a környéken. A tűzokádó sárkány az négylábú nagy madár, s körülbelül akkora, mint az elefánt. Teste vasból van, s egyfolytában vörösen izzik. Rettentőbb és kegyetlenebb bestiát képzelni sem lehet, mert ha a közelébe mégy, azon nyomban megsülsz a sárkány melegétől.
A király azonban nem eresztette búnak a fejét. "Hisz az csak természetes - gondolta -, hogy most sorra el kell küldenem a három fiamat, először az elsőt, hogy küzdjenek meg a bestiával, s a sárkány, mint szokás, meg fogja ölni a két nagyobbikat, majd vereséget szenved a legkisebbtől. Ez elég keserves Enrikónak, szegény fiúnak; de akármit, csak attól a Villótól megszabaduljak!"
Aztán a király fölkereste Villót, közölte, hogy az ország veszélyben forog, s neki eltökélt szándéka, hogy arra hagyja a koronát, bárki légyen az, aki elhozza neki a tűzokádó sárkány szarvát (ugyanis szarva volt neki) meg a farkát.
- Ocsmány egy dög, nehéz vele megbirkózni - mondta a király -, de te vagy a legnagyobb, fiam; eredj oda, ahol dicsőség vár! Ölts páncélt, és indulj!
Imigyen a király, abban a reményben, hogy a tűzokádó sárkány vagy megsüti elevenen Villó királyfit (s ez, mint mondám, könnyen megeshetett, hisz a sárkány a fejétől a farkáig olyan meleg, mint a vörösen izzó tűzpiszkáló), vagy ha történetesen mégis a királyfi maradna felül, az ország legalább megszabadul a szörnyetegtől.
De a királyfi, aki épp a díványon heverészett, és a törtek osztását gyakorolta szórakozásul, így szólt a lehető legudvariasabban:
- Hála a nevelésnek, amelyben felséged részesített, megtanultam, hogy a tűzokádó sárkány, akár a szirén, a tündér és a többi mesebeli lény, a valóságban nem létezik. De föltéve, csupán kiindulásul, hogy mégis létezik, felséged is tökéletesen tisztában van vele, hogy semmi értelme engem küldenie. Mindig a legidősebb fiút küldik el ilyen alkalmakkor, ez mindig rossz véget ér, s mindig a legkisebbik marad fölül. Küldje hát felséged rögtön Alfonzót (az volt a legkisebb), s ő nyomban elintézi a dolgot. S ha mégis kudarcot vallana, ami teljesen szokatlan, Enrikó még mindig szerencsét próbálhat.
Azzal visszatért a palatáblához és a számtanhoz, a király meg kénytelen volt hívatni Alfonzó királyfit meg Enrikó királyfit. Mindketten fölhevülten jöttek be, ugyanis épp bigéztek1, és szokatlan hőség volt odakint.
- Nézzétek csak - mondta a király -, ti, akik fiatalabbak vagytok nála, nézzétek csak Villót; látjátok, milyen hőség van, s hogy ő milyen hűvösen fogadja ezt is meg az ország szenvedését is; mint tudjátok, mindez egy tűzokádó sárkánynak köszönhető, mely nyilván nem messze fészkel. Nos, megkértem ezt a ti faragatlan bátyátokat itt, hogy ölje meg, de ő azt mondja...
- Hogy nem hisz a tűzokádó sárkányokban - vágott a szavába Villó. - Elég meleg van anélkül is, hogy az ember kimenne vadászni!
- Nem hisz a tűzokádó sárkányokban! - kiáltott fel Alfonzó. - Csak tudnám, hogy akkor miben hisz! Hadd menjek hát én arra a bestiára! - Mert ő bátor volt, mint az oroszlán. - Hej! Apród, a páncélingemet, sisakomat, lándzsámat és pajzsomat! Molindáért! Molindáért! - Mert ez volt a csatakiáltása.
Az apród futott, hogy hozza a fegyverzetét, de az olyan forró volt, hogy elejtette, feljajdult és bekapta az ujját.
- Okosabban tennéd, ha ingujjban látnál neki a munkának - mondta Villó. - És én a te helyedben egy könnyű kerti fecskendőt is vinnék, hogy lelocsoljam az ellenséget.
- Jó ötlet! - mondta Alfonzó. - Viszek! - S ahogy kiment, megcsókolta drága Molindáját, megígértette vele, hogy jó néhány táncot fenntart számára (mert úgy volt, hogy ha a tűzokádó sárkányt megöli, táncmulatságot tartanak), aztán elrohant a csatamezőre.
De nem tért vissza soha többé!
Mindenki keservesen megsiratta - mindenki, csak Villó nem; mert őszerinte ez csak vicc, és Alfonzó nyilván megragadta az alkalmat, és elment világot látni.
- Valami szörnyű tévedés történt, atyám - mondta Villó a királynak. - Felséged éppolyan jól tudja, mint én, hogy a legkisebb testvér korábban mindig diadalt aratott. De Enrikóhoz nagy reményeket fűzök.
És szélesen elmosolyodott, mert úgy képzelte, ez az egész képtelenség, és tűzokádó sárkány nem is létezik.
Enrikó jelen volt, mikor Villó ilyen szeretetlenül vigasztalta a királyt.
- Enrikó, édes fiam - mondta őfelsége -, rád és a becsületedre vár a feladat. Ha visszajössz a sárkány szarvával és farkával, te leszel a trónörökös; Villót meg elküldöm iskolamesternek egy kisiskolába, másra úgysem való.
Enrikó nem volt olyan magabiztos, mint Alfonzó. Ragaszkodott hozzá, hogy megírja a végrendeletét, s egy verset is arról, milyen szép és dicsőséges meghalni fiatalon. Íme, a vers egy része:
Ez a vers úgy-amennyire megvigasztalta Enrikót; megmutatta Villónak is. De a királyfi csak nevetett, és azt mondta, a második versszak második sora nem valami jó, hisz a rózsa nem "fő, sül és ég".
Enrikó megpróbálta kijavítani, de nem sikerült.
Így hát úgy olvasta fel unokahúgának, Katalinának, ahogy volt, az elsírta magát rajta (bár nem hiszem, hogy értette volna), s Enrikó is sírdogált egy sort.
Másnap azonban útnak indult egy lándzsával, egy hűtőszekrénnyel és rengeteg tűzoltópalackkal.
De ő se tért vissza!
A király tenger sok könnyet elsírt, majd színe elé rendelte Villó királyfit.
- Te csibész! - rivallt rá. - Gyáva fickó! Te vagy az utolsó, pedig te kellett volna hogy elmenj elsőként. Most neked kell elhoznod a sárkány szarvát és farkát. Valószínűleg megsülsz, istennek hála; de Enrikót és Alfonzót ki adja vissza nekem?
- Elnézést - mondta Villó. - Talán megengedi felséged, hogy elhatározásának módosítását indítványozzam. Felséged kizárólag azért vétette üldözőbe fiaival e veszedelmes, bár szerintem mesebeli állatot, hogy meggyőződjék róla, melyikünk a legméltóbb felséged trónjára, ha bekövetkezik - s reméljük, minél később - az a szomorú pillanat, hogy felséged lehunyja a szemét. Nos, ezzel kapcsolatban immár nem merülhet fel semmi kétség. Mert legyek bár méltatlan a trónra, én képviselem a királyi ház egyetlen reményét. Ily módon a tűzokádó sárkányt velem vétetnie üldözőbe éppoly veszedelmes, mint amilyen szükségtelen. Veszedelmes, mert ha a sárkány úgy bánik el velem, mint ahogy a szóbeszéd szerint öcséimmel - az én szerencsétlen öcséimmel! - elbánt, Maflázia trónörökös híján marad. Ha viszont életben maradok és visszatérek, nos, akkor se lehetek igazibb trónörökös, mint most, igaz? Szíveskedjék megkérdezni a főbírót, ha felséged nekem nem hisz.
Ezek az érvek olyan világosak és cáfolhatatlanok voltak, hogy a király, minthogy választ adni nem tudott rájuk, magányba vonult, ahol is szabadon fejezhette ki magát, és nem kellett megfékeznie a mérgét.
- Nézzétek csak - mondta a király -, ti, akik fiatalabbak vagytok nála, nézzétek csak Villót; látjátok, milyen hőség van, s hogy ő milyen hűvösen fogadja ezt is meg az ország szenvedését is; mint tudjátok, mindez egy tűzokádó sárkánynak köszönhető, mely nyilván nem messze fészkel. Nos, megkértem ezt a ti faragatlan bátyátokat itt, hogy ölje meg, de ő azt mondja...
- Hogy nem hisz a tűzokádó sárkányokban - vágott a szavába Villó. - Elég meleg van anélkül is, hogy az ember kimenne vadászni!
- Nem hisz a tűzokádó sárkányokban! - kiáltott fel Alfonzó. - Csak tudnám, hogy akkor miben hisz! Hadd menjek hát én arra a bestiára! - Mert ő bátor volt, mint az oroszlán. - Hej! Apród, a páncélingemet, sisakomat, lándzsámat és pajzsomat! Molindáért! Molindáért! - Mert ez volt a csatakiáltása.
Az apród futott, hogy hozza a fegyverzetét, de az olyan forró volt, hogy elejtette, feljajdult és bekapta az ujját.
- Okosabban tennéd, ha ingujjban látnál neki a munkának - mondta Villó. - És én a te helyedben egy könnyű kerti fecskendőt is vinnék, hogy lelocsoljam az ellenséget.
- Jó ötlet! - mondta Alfonzó. - Viszek! - S ahogy kiment, megcsókolta drága Molindáját, megígértette vele, hogy jó néhány táncot fenntart számára (mert úgy volt, hogy ha a tűzokádó sárkányt megöli, táncmulatságot tartanak), aztán elrohant a csatamezőre.
De nem tért vissza soha többé!
Mindenki keservesen megsiratta - mindenki, csak Villó nem; mert őszerinte ez csak vicc, és Alfonzó nyilván megragadta az alkalmat, és elment világot látni.
- Valami szörnyű tévedés történt, atyám - mondta Villó a királynak. - Felséged éppolyan jól tudja, mint én, hogy a legkisebb testvér korábban mindig diadalt aratott. De Enrikóhoz nagy reményeket fűzök.
És szélesen elmosolyodott, mert úgy képzelte, ez az egész képtelenség, és tűzokádó sárkány nem is létezik.
Enrikó jelen volt, mikor Villó ilyen szeretetlenül vigasztalta a királyt.
- Enrikó, édes fiam - mondta őfelsége -, rád és a becsületedre vár a feladat. Ha visszajössz a sárkány szarvával és farkával, te leszel a trónörökös; Villót meg elküldöm iskolamesternek egy kisiskolába, másra úgysem való.
Enrikó nem volt olyan magabiztos, mint Alfonzó. Ragaszkodott hozzá, hogy megírja a végrendeletét, s egy verset is arról, milyen szép és dicsőséges meghalni fiatalon. Íme, a vers egy része:
Szép virágot hajt a rózsa,
elhervad estére,
forrón tűz a nap sugára
aléló fejére.
Mint a rózsa én is alszok,
fövök, sülök, égek,
tűzokádó sárkánytorok
fúj reám és éget.
Ez a vers úgy-amennyire megvigasztalta Enrikót; megmutatta Villónak is. De a királyfi csak nevetett, és azt mondta, a második versszak második sora nem valami jó, hisz a rózsa nem "fő, sül és ég".
Enrikó megpróbálta kijavítani, de nem sikerült.
Így hát úgy olvasta fel unokahúgának, Katalinának, ahogy volt, az elsírta magát rajta (bár nem hiszem, hogy értette volna), s Enrikó is sírdogált egy sort.
Másnap azonban útnak indult egy lándzsával, egy hűtőszekrénnyel és rengeteg tűzoltópalackkal.
De ő se tért vissza!
A király tenger sok könnyet elsírt, majd színe elé rendelte Villó királyfit.
- Te csibész! - rivallt rá. - Gyáva fickó! Te vagy az utolsó, pedig te kellett volna hogy elmenj elsőként. Most neked kell elhoznod a sárkány szarvát és farkát. Valószínűleg megsülsz, istennek hála; de Enrikót és Alfonzót ki adja vissza nekem?
- Elnézést - mondta Villó. - Talán megengedi felséged, hogy elhatározásának módosítását indítványozzam. Felséged kizárólag azért vétette üldözőbe fiaival e veszedelmes, bár szerintem mesebeli állatot, hogy meggyőződjék róla, melyikünk a legméltóbb felséged trónjára, ha bekövetkezik - s reméljük, minél később - az a szomorú pillanat, hogy felséged lehunyja a szemét. Nos, ezzel kapcsolatban immár nem merülhet fel semmi kétség. Mert legyek bár méltatlan a trónra, én képviselem a királyi ház egyetlen reményét. Ily módon a tűzokádó sárkányt velem vétetnie üldözőbe éppoly veszedelmes, mint amilyen szükségtelen. Veszedelmes, mert ha a sárkány úgy bánik el velem, mint ahogy a szóbeszéd szerint öcséimmel - az én szerencsétlen öcséimmel! - elbánt, Maflázia trónörökös híján marad. Ha viszont életben maradok és visszatérek, nos, akkor se lehetek igazibb trónörökös, mint most, igaz? Szíveskedjék megkérdezni a főbírót, ha felséged nekem nem hisz.
Ezek az érvek olyan világosak és cáfolhatatlanok voltak, hogy a király, minthogy választ adni nem tudott rájuk, magányba vonult, ahol is szabadon fejezhette ki magát, és nem kellett megfékeznie a mérgét.
1bigéz: Jelentése "apró pálcikákkal játszik". Hát számomra nem derült ki, mi lehet ez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése