Karácsonyi ének

 

„Karácsonykor az ember egyebet sem tesz, csak számlákat fizet ki pénz nélkül. Karácsonykor az ember rájön, hogy egy évvel megint öregebb lett, de egy órával sem gazdagabb. Karácsonykor az embernek mérleget kell készítenie, amikor a könyveiben kerek tizenkét hónapon keresztül minden egyes tétel csak veszteséget mutat. Ha a magam feje szerint cselekedhetném – mondta méltatlankodva Scrooge –, minden hülyét, aki „vidám karácsony”-t szajkóz, tulajdon pudingjában főzetnék meg és magyal-ággal átszúrt szívvel temettetnék el. Úgy biz' én!”

Egy bájos kis történetet hoztam nektek az emberi lélek sötétségéről, megvilágosodásáról, és a szeretetéről.

Dickens Karácsonyi ének című könyve október táján jutott a kezembe.  A kötet régisége, a lapok sárgasága, és az oldalak régi-illata egyfajta meghitt hangulatot adott az olvasásoz, így igazán át tudtam érezni azt lelki változást, amit Scrooge úr megélt azon a bizonyos karácsony-éjszakán.

Maga a történet nem különösebben bonyolult – és nem is kell annak lennie, hiszen nem a fondorlatos cselekményben rejlik a nagyszerűsége. Scrooge, minden idők talán egyik legzsugoribb, állandóan zsörtölődő ünnep-ellenes vénembere mondhatni tökéletes főszereplő – tökéletesen érthetetlen és távoli, akár egy másik galaxis furcsa csillagai. Számára semmit sem jelent a fahéj és a narancs illata (pedig Dickens szavai olyan élénkké teszik, hogy néhol tényleg összefutott a számban a nyál), nem repeszti meg a páncélját egyetlen karácsonyi dal sem, és már réges-rég elfelejtette, mit jelent az együttérzés vagy a család. De ahogy a szellemek megjelenése elindítja benne a változást, úgy indul meg vele együtt valami az olvasóban is. Mert hiszek abban, ahogy Dickens is, hogy belül, egy rejtett zugban mind vágyunk a jóra, és hogy mi is jók lehessünk egymáshoz. Mindenkiben van egy kis Scrooge, és mindenkinek megvannak a maga szellemei, akik megpróbálnak terelgetni az utunkon, törődéstől vezérelve.

1843 óta a könyv mondanivalója még aktuálisabbá vált: a világunk nem kimondottan emberbarát. Egyre nehezebb odafigyelnünk egymásra, egyre nagyobb erőfeszítéseket teszünk olyan dolgokért, amelyeknek alapvetőnek kellene lenniük. A karácsony sokaknak már tényleg csak humbug, mert valahol idő közben elsatnyult és eldeformálódott a jelentése. Vagy csak megbújt a mézeskalács és a szegfűszeg erős illata mögött. Ez már önmagában keserű szomorúságot hagy a nyelvünkön, de valamiben mégiscsak hinnünk kell, nem?

Azt kívánom, bár odaadhatnám bizonyos emberek kezébe, egy őszinte mosoly kíséretében. Arra vágyom, hogy ne kelljen mondanom semmit, mert Dickens ültetné a másik fülébe azt, amihez én kevés vagyok. Szeretném, ha mindenki képes lenne kitárni a szívét, még akkor is, ha félelmetes ennyire lecsupaszítanunk magunkat más emberek szeme előtt, és talán egy kicsit idegen is nekünk. Ha elindíthatnék valami változást. És elszomorít, hogy nem tehetem meg.