Matthew G. Kinsey

Ezúttal egy már elballagott Levitással, Matthew G. Kinsey-vel volt lehetőségem beszélni Bagolyfalva egyik fogadójában.

Szia!
Köszönjük, hogy elfogadtad a Levita Portrés meghívásunkat. Szerintem vannak, akik nem ismernek, - gondolok itt az elsősökre - mesélnél egy kicsit magadról?

Helló. Eredetileg nem állt szándékomban megcsinálni ezt az interjút, lévén, hogy már nem vagyok levitás, de az egyik mestertanoncotok sikeresen megfeny-...győzött. *oldalra néz és motyog* És most mesélnem kell magamról, remek, kösz Médea *visszanéz az interjúvolóra* Szóval... Matthew Godwin Kinsey vagyok, a legtöbb embernek csak Kinsey. Viselkedéselemzői szakot végeztem a Bagolykövön és jelenleg a Kins&Kens társtulajdonosa és rúnázósegédje vagyok. Emellett az Edictum egyik lektora vagyok, és ebben ki is merül az iskolával való kapcsolatom.

Aki egyszer Levitás volt, az örökké Levitás marad! Én nagyon örülök, hogy elvállaltad, remélem nem fogok csalódást okozni neked.
Jelenleg Bagolyfalván élsz igaz? Hogyan váltál a Kins&Kens társtulajdonosává?

Öhm, igen. 
Mindig is érdekeltek a mugli szerkezetek és azok működése a varázsvilágban. Amikor megismerkedtem Mr. Kensingtonnal, hamar felfedeztük ezt a közös tulajdonságunkat, és rengeteg közös tervet szőttünk, de sajnos a forrásaink végesek voltak. Ezért döntöttünk úgy, hogy *megnyalja az ajkát* felvásároljuk Ilosvai úr boltját. Így neki nem kellett bezárnia, Mr. Kensington több anyaghoz hozzáférhetett a kísérleteihez, és nekem is lett munkahelyem. Mindenki jól járt.

Egyszer biztos betérek oda. *Kis szünet* Milyen volt diáknak lenni? Így visszaemlékezve mik voltak a legemlékezetesebb pillanataid, amíg a kékek között jártál?

A bogolyfalvi házamba vagy a boltunkba? Utóbbiba nyugodtan, előbbibe meg úgy tapasztaltam, mindegy mit mondok, úgyis akadnak olyan hölgyemények, akik be akarnak törni hozzám. *megrázza a fejét*
Egy évet töltöttem a Levitában, a második évemben csak vizsgázni jöttem vissza az iskolába. Abban az egy évben azt tapasztaltam, hogy nem minden kéket a tudásvágya jellemez a leginkább, ami eléggé nagy csalódásként ért. Szerettem azért a szobámban kísérletezni, a könyvtárban olvasni, és csupán utólag tudom értékelni azt, hogy akkor még nem kellett magamra főzzek...

Természetesen a boltba gondoltam. ^^ Sikerült elsajátítani a főzés tudományát?

*keserűen felnevet* Nem, nem igazán. Az ebédemet általában Axel hozza el a suliból, de örülnék, ha ez nem jutna el az igazgató fülébe.

Szerintem nem te vagy az egyetlen, aki így van ezzel. Nem valószínű, hogy megtudja az igazgató, legalábbis tőlünk biztosan nem. 
Megígértem a többieknek, hogy megkérdezem tőled: Szereted a Kinley-t?

Komolyan erre kíváncsiak a leginkább a levitások? *megemeli az egyik szemöldökét* Hát jó. Igen, én, Kinsey, szeretem a Kinley-t. Lehet ezzel kapcsolatban poénokat gyártani.

*Elmosolyodott* Még egy kérdés, ezt a házvezetőnk, Dol kérdezi: Hogy megy az elektromos ketyerék bűvölése, valamint hogy jössz ki Kensington úrral?

Mondjuk azt, hogy megy. Általában éjszaka is dolgozom és igyekszem kijavítani a hibáimat, szóval legtöbbször még ott vagyok, amikor Adam is betoppan. Ilyenkor félreteszem kicsit a rúnáznivalókat és besegítek a közös projektjeinkbe, szóval ja, azt hiszem, jól kijövünk.

Mennyire számít a rúnázás nehéz munkának? Szerintem van, akit érdekel ez a szakma. Ha valakinek van tehetsége hozzá és ezzel szeretne foglalkozni, akkor mire számíthat? 

Be kell vallanom, nehezebb szakmának bizonyult, mint amilyenre számítottam. Szükséges hozzá a precizitás, a kézügyesség és a türelem, valamint az sem árt, ha az ember időben erre az ágra szakosodik...

Mindenkinek feltettem eddig a kérdést és most tőled is meg szeretném kérdezni: Szereted a süteményeket? Ha igen, mi a kedvenced?

Igen, szeretem a süteményeket, sőt, néha napokig csak édességen élek. Nem szeretem a túlságosan krémes dolgokat, szóval talán az Ischlert mondanám a kedvencemnek.

Előszó: 

A Lizzie Bennet Diaries egy modern Büszkeség és balítélet feldolgozás, ahol vlog formájában követhetjük végig kedvenc főhőseink botladozásait. Szerintem csak eddig alaphangon háromszor néztem végig az egész sorozatot, annyira jó - szóval csak ajánlani tudom mindenkinek! Ebben a feldolgozásban, Jane sütit süt Bing Lee-nek - aztán a 48. részben más szerepe is lesz a sütiknek, de nem akarok nagyon spoilerezni! ^^

Hozzávalók:

- 360 gr. liszt

- fél teás kanál só

- 2 teás kanál sütőpor

- 227 gr. vaj

- 300 gr. cukor

- 2 tojás

- 1 teás kanál vanília

A borításhoz 66 gr. cukor és 2 teás kanál fahéj kell még. 

Elkészítés:

1. A tálba keverd össze a lisztet, a sót és a sütőport. 

(1,75.  Ejtsd le az egyik tojást, majd próbálj belőle megmenteni annyit, amennyit csak lehet, aztán takarítsd össze a rendetlenséget. Ha nem dolgoztál rendesen elsőre, csináld meg másodjára rendesen, hogy ne hord szét a kupit a lakásban.)

2. Egy másik tálban keverd simára robotgéppel a vajat és a cukrot, majd egyesével add hozzá a tojásokat, és szépen azokat is dolgozd bele. (Én soknak találtam szemre a cukrot, így önhatalmúan vagy 50 grammal kevesebbet raktam a receptbe, mondván, hogy az úgyis ott lesz a borításon, és szerintem így pont jó, nem borzasztóan édes!)

3. Dolgozd bele a vaníliát is. (Én szimpla vaníliás cukrot használtam, és már rögtön az elején - a 2. lépésnél - bele is raktam.)

4. Apránként adagold hozzá a lisztet - vigyázz, ha túl gyorsan csinálod, száll!

(4,15. Ha túl puha a tésztád, rakd be 1-2 órára a hűtőbe. - Én 45 percig bírtam csak türelemmel, de szerencsére ennyi is elég volt kábé. Közben nézd meg a leveleidet, vagy netezz egy kicsit. Kell a pihenés, keményen dolgoztál.)

5. Kapcsold be a sütőt 190 fokra.

6. Keverd ki egy kis tálba a cukrot és a fahéjat a borításnak. 

7. Gyúrj kis golyókat, amiket aztán forgass meg a fahéjas cukorban, és helyezd őket a sütőpapírral kibélelt tepsibe.

8. A kis golyókat egy pohár aljával lapítsd ki. 

9. A sütik 8-10 perc alatt megsülnek - nem célszerű nagyon egymásra rakni őket, mert megdagadnak. A recept szerint, amiből dolgoztam, négy-ötször tucat lesz belőle - nekem pont 53 darab lett. (Az alsó képen nem szerepel az a két süti, aki menet közben véletlenül elhalálozott. ^^)

10. Mosogass el mindent és rakj rendet a konyhában.

Újdonsült Levitás bloggerként úgy gondoltam, bemutatkozó cikként egy nagyon sok embert (köztük engem is) érintő problémáról és egy lehetséges gyakorlatsorozatáról írok. Ez nem más, mint a gerincproblémák, és ennek egyik lehetséges megelőző (és helyrehozó) tornasorozata, ami naponta csak 5 percet vesz el az időből. Ennyit mindenki, még a legelfoglaltabb emberek is le tudnak csípni maguknak az egészségük érdekében. Mint tudjuk, hogy az egészség a legfontosabb, és ha már kialakult a baj, minél előbb orvosolni kell, viszont a legjobb (és legolcsóbb) módszer a megelőzés. A Levitásoknak meg főleg ajánlom, akik, mint tudjuk, a szorgalmuknak köszönhetően nagyon sok időt töltenek a könyvek felett, de azért a tanulás során is szünetet kell tartani, nehogy a következő vizsgaidőszak idején ne tudjunk a felkészülésre és a vizsgákra koncentrálni. Nem mellesleg sok időt és energiát megspórolhatunk a gyógyítónknak is, mert nem fogunk hozzá rohangálni állandóan fájdalomcsillapító és izomlazító főzetekért. ^^

Hosszas gondolkodás és tanácskozás után döntöttünk úgy, hogy itt az ideje kikérdezni azt a lányt, aki eddig a legtöbb interjút készítette. Engem ért a megtiszteltetés, hogy Dashát kérdezhettem. Sok mindenről beszélgettünk, de közel sem elég dologról...

 

Dasha Fresmoon

Szia Dasha!
Nem is olyan rég, amikor Te készítettél velem interjút, gondoltad volna, hogy egyszer majd szerepet cserélünk?

Szia Choi! (- ejtsd: Csve, ez a koreai vezetéknevem ^^ - Bálint)
Őszintén szólva nem számítottam rá, hogy egyszer én leszek az alany. Meglepett és bevallom kicsit izgatott vagyok. Eddig mindig csak a tollat fogtam, most meg nekem kell feltárnom magam. Eléggé zárkózott vagyok, de megpróbálok megnyílni nektek.

 

Igyekszem olyasmiket kérdezni, amire nem esik nehezedre válaszolni. Ha pedig már itt tartunk... elmeséled, honnan jött az interjú készítés? Mit szeretsz benne? Szoktál előre készülni? Mi alapján választasz interjú alanyt és melyik volt eddig a legemlékezetesebb interjúd?

Huu, már nem is tudom, hogy kinek az ötlete volt a Levita Portrék, de ha az emlékeim nem csalnak, akkor Aileen és Dol nagy szerepet játszottak a kitalálásában. Augusztustól indultak be a riportok és azóta folyamatosan futnak, ami jó, hisz pont ez volt a célunk. Szerettünk volna egy olyan posztsorozatot, ami folyamatosan és biztosan megjelenik legalább egyszer egy héten. A kezdetekkor még nem is gondoltam arra, hogy szeretek-e interjúkat készíteni vagy nem, csupán azt szerettem volna, hogy a blog ne maradjon üresen hosszútávon. Néhány riport után viszont megtetszett a dolog és örömmel kerestem az új jelölteket.
Általában előre összeírok magamnak kérdéseket, amiket mindenképpen meg szeretnék kérdezni az illetőtől. Kétfajta kérdezési módot szoktam alkalmazni, az egyik, hogy előre elküldöm a kérdéseket. Ez gyorsabb nekem és a válaszolónak is annyiban könnyebb, hogy előre tudja már a kérdéseket, fel tud készülni és variálhat, hogy milyen információt említsen meg az egyes kérdéseknél. A másik általam használt interjúkészítési mód az gyakorlatilag olyan mintha párbeszédet folytatnék valakivel. Lereagálom, esetleg még hozzá is fűzök valamit a válaszaihoz és aztán egy másik kérdést vezetek be az előbbi témához kapcsolatosan. Ezt jobban szeretem, de több időt vesz igénybe.
Hagy válaszoljam meg a következő, de még fel nem tett kérdésedet is. Az időmtől függ, hogy éppen az aktuális héten melyik interjúkészítési módot alkalmazom. A tanulás, a kviddicsedzések, na meg persze a taekwondo nagyon sok szabadidőmet elveszi, de azért igyekszek mindig alkalmat keríteni a riporthoz.
Szerencsére többen is vagyunk Levita Portré szerkesztők, szinte mindig megbeszéljük, hogy ki legyen a következő. Az interjúalanyokat általában random választjuk ki. Aki éppen szembejön velünk a folyosón és beleegyezik, akkor azzal egy megbeszélt időpontban leülünk és meginterjúvoljuk.
Talán a legemlékezetesebb az a Katniss ikrekkel készített riportom volt. Én nekem is van ikertesóm, de még így is fantasztikus érzés volt két egymást nagyon jól ismerő emberrel leülni és hallgatni a válaszaikat. Szerintem nem fogom elfelejteni azt az alkalmat sem, amikor a végzősökkel készíthettem riportot. Én magam is kíváncsi voltam, hogy mik a tervük a jövőben, csak az bánt egy kicsit, hogy nem az összes végzőssel tudtam beszélgetni, hanem csak hárommal.

 

Ez nagyon érdekes és látszik, hogy ezzel foglalkozol, hiszen előre válaszolsz! *nevet* Így viszont rögtön ugorhatunk is Rád. Említetted, hogy van egy ikertestvéred, azonban én nem láttam senki hozzád hasonlót még az iskolában. Hol van a testvéred és mennyire hasonlítotok-különböztök egymástól?

Igen, én is azon kevesek közé tartozom, akik rendelkeznek egy klónnal. Victoria, vagy ahogyan én hívom: EunYeong Koreában maradt, míg én eljöttem Magyarországra.
A húgommal első pillantásra teljesen ugyanúgy nézünk ki, sőt még a viselkedésünk is hasonló. Mindketten ugyanazért a zenéért rajongunk és a hobbink nagy részét - mint például a sportokat - együtt végezzük. Nagyon össze voltunk nőve, ezért is döntöttünk úgy, hogy én most egy kis időre más vizekre evezek. Lehet kicsit merész döntés volt, nagyon nehezen tudom megszokni, hogy nincs velem a másik felem, mondanom sem kell, hogy borzasztóan hiányzik.
*Elgondolkodik* Victoria talán egy kicsit nőiesebb mint én, de ez csak az öltözködésben látszik. Egyébként meg ha együtt vagyunk bármire képesek vagyunk, a legnagyobb tettektől a legnagyobb hülyeségig, szóval tényleg bármire. *Nevet*

 

Igazán örvendetes, hogy ilyen jó kapcslatot ápoltok. Gondolom tartjátok a kapcsolatot. Említetted a sportokat, korábban a kviddicst és a taekwandot. Melyiket milyen komolysággal űzöd? Van-e valamilyen terved a sporttal a jövőben? És jeleskedsz más sportokban is?

Igen, folyamatosan beszélünk egymással és ha nem jelez vissza egy bizonyos időn belül, akkor mindig beparázok.
Legkomolyabban a taekwondot űzöm, szinte minden nap edzek, néha az edzőmmel, néha pedig nélküle. Tervezem a diákolimpiát, bár ki tudja összejön-e a sok tanulás mellett.
Még fogalmam sincs, hogy mivel szeretnék foglalkozni a jövőben, de könnyen lehet hogy egy sport lesz a munkám. Kár lenne abbahagynom a harcművészeteket, mert már kiskorom óta az életem része, de ki tudja mit hoz a jövő. Az is lehet, hogy kviddicsezni fogok, mert azt is nagyon megszerettem. Egy biztos: az életemben mindig is megmarad a sport valamilyen szinten.
Ezeken kívül sok mást is kipróbáltam már, például elkezdtem Keikoval karatézni is anno, de a taekwondo mellett eléggé összefolytak az ütések és a rúgások szabályai, ami versenyeken gondot okozott.

 

Értem. Bármit is választasz, sok sikert hozzá! Ha pedig kijutsz az olimpiára szólj, megyünk drukkolni! (Remélem senkit nem bánt a többes szám, de úgy hiszem nem csak én szorítanék érted.)
Említettél egy levitás lányt: Keikot. Most már másodéves vagy, így gondolom kellően beilleszkedtél. Hogy érzed magad a levitában? Kikkel kerültél közeli kapcsolatba?

Talán most már kezdem érezni, hogy beilleszkedtem és a közösség tagja vagyok. Az elején nagyon nehéz volt nekem, szinte teljesen új világba csöppentem bele itt Európában. Nem teljesen értek együtt a süveggel, mert szerintem inkább a Rellonba illek bele. De tiszteletben tartom a döntését, hisz biztos van bennem valami, ami miatt a kékekhez sorolt, csak még fel kell fedezni bennem. *Elmosolyodik* Ettől függetlenül találtam barátokat és jól érzem itt magam.
Keikoval még kiskoromban barátkoztam össze Ázsiában, azóta nagyon jóban vagyunk és szerintem mindent tudunk egymásról. Itt ismerkedtem meg viszont Izával, aki az idők folyamán a szívemhez nőtt. Szobatársak vagyunk és sokszor lógunk együtt. Lorát egy nagyon különleges kaland során ismertem meg. Így utólag már kicsit vicces, de akkor eléggé sokkoló volt, hogy majdnem a szeme láttára haltam meg.
Szeretnék megemlíteni még egy személyt, aki valószínűleg nem sejti, hogy fontos szerepet játszik az életemben. Ő pedig nem más mint Te, Bálint. Nagyon jó és megkönnyebbült érzés, hogy nem én vagyok az egyetlen koreai a Levita házban. Sokszor példát mutatsz nekem, tetszik, hogy mindenből a legtöbbet és a legjobbat szeretnéd kihozni. Néha ha rád nézek is segít, hogy kicsit otthon érezzem magam és, hogy ne essek ismét depresszióba. *Körülnéz, hogy meggyőződjön arról, hogy biztosan nem hallotta az utóbbi mondatát a fal titokzatos füle.*

 

 

Én az eredményeidet elnézve nem kételkedem, hogy jó helyre kerültél. *rákacsint, aztán teljesen meglepődik* Oh, ne hozz zavarba! *elpirul, és vonalkákat kezd rajzolni a jegyzetfüzetébe, miközben ő is azt az átok macskát kutatja a szemével, de szerencsére nem látja sehol sem, aztán hosszasan gondolkozik, hogyan terelhetné vissza a témát Dashára* Öhm... Mi számodra a legszokatlanabb itt Európában? A kastélyban? Van olyasmi, amit úgy érzed sosem fogsz megszokni?

Talán a legszokatlanabb számomra az eltérő köszönési formák. Ugye keleten általában meghajlás kíséri a köszönést, itt viszont kezet fognak, megölelik egymást vagy pusziszkodnak az emberek. Hát nem tudom, én eléggé távolságtartónak tartom magam és biztosan kikészülnék, ha valaki három puszival akarna fogadni engem. Az ölelés sem nagyon az én műfajom, legfeljebb a nagyon közeli barátaimat ölelem meg, bár tényleg kerülöm a testi érintkezést. Lehet, hogy ezért nem volt még egy szerelmem sem. *Nevet* Viszont a kézfogás nagyon tetszik és volt már rá példa, hogy én kezdeményeztem. Más szerintem nem volt, én úgy gondolom, hogy kifejezetten könnyedén alkalmazkodtam Európához.

 

Ezt örömmel hallom, ezek szerint nem kell attól tartanunk, hogy itt hagysz minket, csak mert valami nem tetszik. Megmondom őszintén, nekem hiányoznál.A sporton kívül van még valami hobbid?

Attól semmiképpen sem kell tartatnotok, én nagyon hűséges típus vagyok és nem jellemző rám, hogy csak úgy otthagyok valamit vagy valakit. Köszi, aranyos vagy, ha netán mégis valamilyen oknál fogva el kéne mennem ebből az iskolából, – ami reméljük, hogy nem fog megvalósulni – akkor Te is és ti is nagyon hiányoznátok nekem.
Nem tudom, hogy mennyire számít sportnak, de imádok táncolni. Ezt talán kevesen tudják rólam, de ha meghallok egy zeneszámot, ami általában Kpop, akkor magamban levetítem a táncát, de ha egyedül vagyok, még el is kezdek táncolni. Most biztos mindenki hülyének néz, de ez az igazság. Szóval kicsit összefoglalva a kérdésedre a választ: a zenehallgatás és a tánc is közel áll hozzám.

Nem igazán tudom, mit kérdezhetnék még... Szóval... Elárulod, hol lehet a legkönyebben Rád bukkani? Ha valakinek további kérdései lennének, merre keressen?

A napjaim nagy részét fel-alá járkálással töltöm a kastély folyosóin, vagyis eléggé nehéz megtalálni. De ha én nekem kéne megkeresnem magamat, akkor vagy a réten, vagy a kviddicspályán vagy pedig a szobámban próbálnám meg. A szobám egy kicsit trükkös, ugyanis tértágító bűbájjal van megáldva. Négyen lakunk benne, Luna, Lucy, Iza és én. Mindnyájunknak külön kis szobája van, amikhez lépcső vezet fel. A lépcsők előtt kis szőnyegekbe vannak belehímezve a szobák tulajdonosainak nevei, tehát ha engem kerestek, akkor értelem szerűen a „Dasha” szőnyeget kövessétek.

Oh igen! Még valami! Úgy vettem észre, minden interjúd végén, ugyanazt a kérdést teszed fel. Elárulnád miért érdekel mások kedvenc süteménye? És neked mi a kedvenc sütid?

Én köszönöm, jó érzés megtapasztalni, hogy milyen a toll másik oldalán ülni. Szerintem semmivel sem vagy rosszabb interjúkészítő, mint mi.

 

Ha pedig bárki szeretne többet megtudni, mert esetleg valamire nem kérdeztem rá Dashánál, akkor a fent elmített helyek egyikén keresse. Talán nem árt az sem, ha visztek muffint - csak figyeljetek oda, hogy diétás legyen! ;)

---

Otthonra

*szentimentalizmus on*

Az utolsó cikkem következik nektek, hiszen elmegyek a suliból. Kicsit öncélú, mert engem érdekel a téma, és mert talán ti már unjátok a moralizálást - sajnos lépten-nyomon olyasmikba is botlik az ember. Illetve a helyzetről, amit feltár, nem ti tehettek, sőt, valószínűleg nem is igen tudtok tenni ellene. Esetleg persze annyival, amit biztosan amúgy is megtesztek: segítetek, ha kell.
Ma a kezembe akadt egy Fejér Megyei Hírlap, tök véletlenül, abban találtam ezt a cikket. Gondoltam, megosztom. Akadnak olyanok a levitások között, akik Székesfehérváron élnek, vagy legalább is ismerik a várost, nekik még érdekesebb lehet, ahogy maguk is végighaladnak gondolatban Sebestény Lilla útján olvasás közben. Akárhogy is, nem az a lényeg, hol játszódik a történet, hanem hogy mi történik benne.
Egyéb megjegyzésem nincs, arról már ne is ejtsünk szót, hogy tolószék, tolókocsi, kerekesszék vagy miez... ;)
Sziasztok!

  Alex

Lépcsők, padkák, rossz utak és mi, akik vagy segítünk, vagy nem

Ez a hölgy még csak a közvetlen közelemben sem volt, amikor meglátta, hogy nem tudok felmenni a padkára, mégis oda futott hozzám, hogy segítsen (Fotó: Molnár Artúr)

A fizikai megerőltetés eltörpül a problémák sorában. Az igazán nagy baj, hogy a kerekesszékesek börtöne nem a szék maga, hanem saját lakókörnyezetük.

Pekarek János, kollégánk tizenkilenc évvel ezelőtt úgy döntött, kipróbálja, milyen kerekesszékből nézve Fehérvár. Azzal kezdeném én is a cikkem, amivel ő: egy bocsánatkéréssel. A kísérletben, amelynek fő célja volt, hogy megnézzük, mennyivel lett könnyebb vagy éppen nehezebb dolga a tolókocsisoknak, sokakat megtévesztettünk, de mentségünkre szóljon, a felmérés több mint időszerű volt. Lássuk, miről is beszélek:

Az Ady Endre utcától egészen a Viktória Rehabilitációs Központig vezetett az utam. Ez egy két és fél kilométeres táv, amit autóval nyolc perc alatt lehet megtenni, és bár a Google nem mutatja, nekem elhihetik: kerekesszékkel ez cirka két óra.

Az első métereimet a járdán, egy istenes pofonhoz tudnám hasonlítani. Szinte hallottam, ahogy csattan, és tudtam, hogy nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint azt eleinte gondoltam.

A közel húsz kilós tolókocsi enyhén jobbra vitt, a legkisebb göröngy is óriásira nőtt, és mindezt tetézte, hogy a bénázásomat egy egész utca figyelemmel kísérte... Bár a tekinteteket sokkal inkább éreztem, sem mint láttam. Tudni illik, rokkant emberre ránézni tabu.

Mivel a gyomrom tizenegykor még üresen kongott, úgy döntöttem, egy pékségbe is megkísérlem a bejutást, ezzel is hozzátéve a valódi élethelyzet bemutatásához. Talán nem árulok el nagy titkot, a feladat közel sem volt olyan egyszerű, pedig csak egy lépcsőfok állt köztem és a leendő pogácsám között.

Tanácstalanul üldögéltem a bejárat előtt, amíg meg nem érkezett a felmentő sereg két hölgy személyében, akik együttes erővel fel, majd betoltak az üzletbe, ahonnan aztán a pék segített ki. A pultos hölgy kifele menet odaszólt: legközelebb be sem kell jönnöm, bármit kihoz nekem. Nyilván ezt csak a jó szándék mondatta vele, gondolván, ezzel megkönnyíti az életem, pedig az igazi megoldás végtelenül egyszerű: egy rámpa, semmi több.

A probléma egyébként nem egyedi. Akármerre nézünk a belvárosban, mindenhol csak lépcsőket látni. Sem egy cipőboltba, egy étterembe, egy játéküzletbe nem juthat be egyedül az, aki ehhez a székhez van kötve.

Természetesen voltak pozitív tapasztalataim is: a Romkerthez érve például egy hölgy megkérdezte, tolhat-e, és bár a büszkeségem utolsó morzsáit is elhagytam valahol a pékségben, kedvességét kénytelen voltam visszautasítani.

A Várkörúton aztán a tortúra folytatódott. A járda borzalmas állapota, meredek dőlésszöge szinte ellehetetlenített, a sebességem egy csigáéval vetekedett. A Teleki gimnáziumnál lévő kereszteződésben aztán elért az első, jelképes szívroham is. Legurulni még csak-csak, de felmenni a járdára már nem tudtam. Az autósoknak már zöld volt a lámpa, amikor egy nő odafutott hozzám és felsegített. Még pár száz méter és ugyan ezzel a problémával találtam szemben magam, a különbség annyi volt, hogy most nem segített senki. Hárman mentek el úgy mellettem, mintha nem léteznék. A dühöm csak fokozódott, amikor a Lövölde utcába érve képtelen voltam átjutni a zebrán. Ahogy leért az első kerék, be is akadt, én pedig előre billenve majdnem orra estem. Itt fordult meg először a fejemben, hogy feladom: felállok és átsétálok a zebrán, mit sem törődve az autósok megrökönyödésével. Ezt a nem túl nemes gondolatot aztán egy kézifék erőteljes behúzásának hangja űzte el. A közelebbi kocsiból kipattant egy férfi és a segítségemre sietett. Mondván: Megmentjük a napot!

Mire a központhoz értem, már nem volt bennem több kérdés azzal kapcsolatban, hogy mi változott az elmúlt években: sajnos nem sok.

Bizonyára voltak átalakítások, újabb szabályozások, néhány helyen megtörtént az akadálymentesítés, de ez sajnos nem segít azon a kerekesszékesen, aki azzal, hogy ki megy az utcára, kockázatot vállal, azon a kerekesszékesen, aki egyedül van, és azon a kerekesszékesen sem, aki nem elég, hogy ennek az eszköznek a rabja, még a saját lakásából sem tudja kitenni a lábát.

írta: Sebestyén Lilla
(forrás: Fejér Megyei Hírlap, Hétvége, 2014.10.11.)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, Maflázia, s ott egy király és királyné uralkodott. Megvolt majdnem mindenük, hogy boldogok legyenek, csak egyvalamijük hiányzott: nem született gyermekük. Ez a királyt még jobban bosszantotta, mint a királynét, aki nagyon okos volt, és nagyon sokat tudott, s már kislány korában is utált babázni. De hiába a sok könyv, amit olvasott, és hiába a sok kép, amit festett, még ő is nagyon boldog lett volna, ha egy kis királyfi anyja lehet. A király nagyon szeretett volna a tündérekkel tanácskozni, de a királyné ilyesmiről hallani sem akart. Ő nem hitt a tündérekben: azt mondta, sose is léteztek; s ehhez makacsul ragaszkodott, jóllehet A Királyi Ház Krónikájában egész fejezetek szóltak róluk.

Nos, nagy sokára, végre-valahára született egy kisfiuk, s általában úgy vélekedtek róla, hogy ilyen szép kisbabát még soha nem látott senki. Ezt még őfelsége a királyné is megállapította, pedig ő igazán nem hitt el mindent, amit az udvaroncok mondtak, de ha egyszer olyan szép volt az a gyerek - nagyon-nagyon szép.

Közeledett a keresztelő, a király meg a királyné épp reggelinél ült a nyári szalonjában, és erről beszélgetett. Pompás terem volt ez, falai tele a királyi ősök arcképeivel. Ott volt Hamupipőke, a jelenlegi uralkodó nagyanyja, pici lába üvegcipellőben. Ott volt Kalap márki, aki mint mindenki tudja, a királyné férjeként került a trónra, azután, hogy házasságra lépett az akkor uralkodó király leányával. A trónszék karfáján híres kandurja ült, csizmával a lábán. És ott volt egy mélyen alvó, gyönyörű hölgy, szintúgy a királyi család egyik őse, Csipkerózsika arcképe is. Meg az ő képükön kívül még sok más hírneves személyé.

- Meghívtál, kedves, minden derék embert? - kérdezte gondterheltek a király.

- Mindenkit, akit meg kellett - felelt a királyné.

- Mert ilyen alkalmakkor olyan érzékeny mindenki - mondta őfelsége. - Nem felejtetted ki a nénikéim egyikét sem?

- Nem. A vén macskákat! - felelt a királyné, mert a király nénikéi, amilyen ómódiak, nem voltak jó szívvel iránta, s ő ezt tudta is.

- Kedves öreg hölgyek a maguk módján - mondta a király. - S hozzám gyermekkoromban nagyon nyájasak voltak.

Majd várt egy kicsit, s megjegyezte:

- A tündéreket persze meginvitáltad! A mi családunkban ilyenkor mindig meg szokták; s úgy érzem, az utóbbi időben kissé elhanyagoltuk őket.

- Már hogy mondhatsz ilyen képtelenségeket? - kiáltotta a királyné. - Hányszor mondjam, hogy tündérek nincsenek? S még ha volnának is... de hagyjuk, nagyon kérlek, erről ne beszéljünk.

- Házunk réges-régi barátai, kedvesem, ennyi az egész - mondta félénken a király. - Keresztanyának szoktuk meghívni őket. Egyikük különösen kedves és szolgálatkész volt I. Hamupipőkével, az én nagyanyámmal.

- A nagyanyáddal! - vágott a szavába őfelsége. - Lárifári! Csak próbáljon valaki ilyesmit beleverni az én kis Villóm fejébe!...

Ám ekkor a dada behozta a kicsit, s a királyné majd fölfalta a csókjaival. S így nem kaptak a tündérek meghívót a keresztelőre. Ez egészen rendkívüli volt, s mikor megtudták, hogy a tündéreket nem hívták meg, a ország nagyjainak sem akaródzott eljönniük. Hogy, hogy nem, volt, aki épp külföldön tartózkodott; több az ágyat nyomta; néhányuk a szaracénok rabságában sínylődött; megint mások emberevő óriások barlangjában raboskodtak. A vége az lett, hogy a király és a királyné kénytelen volt magában asztalhoz ülni, a száz személyre terített hosszú-hosszú asztalnak egyik az egyik, másik a másik végén - száz személyre, aki nem jött el!

- Levest parancsolsz, kedvesem?! - kiabálta a király szócsövön; s ekkor egyszerre szárnysuhogáshoz hasonlatos nesszel zelt meg a levegő.

Huss, huss - hallatszott, mikor a királyné feltekintett, s lám, mit látott! Minden széken egy-egy gyönyörű zöld ruhás tündért, s mindnek a kezében egy-egy nagyon-nagyon izgalmasnak ígérkező csomagot. Ki ne szeretne csomagot bontani? A király szeretett, s módfelett barátságos és udvarias volt a tündérekhez. Ám a királyné, jóllehet, nagyon is jól látta őket, nem vett róluk tudomást. Mert tudjátok, ő nem hitt a tündérekben, s nem hitt a tulajdon szemének sem, hiába látta őket. Így hát úgy szólt a királyhoz, a tündérek feje fölött, mintha ott se volnának; a király viszont udvarias volt velük, mintha igazán léteznének - mint ahogy persze léteztek is.

Mikor az ebéddel végeztek, a sasa behozta a kicsit, a tündérek meg csudálatosnál csudálatosabb ajándékokkal halmozták el. Az egyiktől erszényt kapott, ami soha ki nem ürül; a másiktól hétmérföldes csizmát; a harmadiktól süveget, ami láthatatlanná teszi, ha a fejébe húzza; kapott még egy bűvös sapkát meg egy varázsszőnyeget is, hogy elég ráülnie, máris ott leli magát, ahol akarja. Volt, akitől örök szépséget kapott, volt, akitől vitézséget, mástól szerencsét; de a legutolsó tündér, egy rosszmájú öreg lélek odasettenkedett, s így szólt:

- Gyerekem, légy te túlontúl okos!

Ez a tündérajándék a királynénak bizonyára mindennél kedvesebb lett volna, minthogy maga is olyan okos volt, csakhogy ebben éppúgy nem hitt, mint a többiben. Így hát tudomást se vett róla; a tündérek meg mint hazamentek, ki-ki a maga hazájába, egyik sem maradt ott a palotában, ahol senki se hisz bennük, talán csak a király egy picit. A királyné meg a sok szép csizmát, sapkát, szőnyeget, erszényt, kardot mind behajigálta a lomtárba, mert szerinte ez mind badarság, könyvekből származó ócska, vén kacat, afféle vásári komédiáskellék.

Mióta vagy közöttünk a házban? Mik voltak eddig itt a legemlékezetesebb pillanataid?

Húú..! Valahogy már úgy érzem, hogy mindig is itt voltam. Olyan rég, hogy azóta megszámlálhatatlan nap eltelt már, és épp annyi éjszaka is. Csak hát néha annyira elmerülök valamiben, hogy észre sem veszem, hogy leváltották egymást.

Amúgy sok szép emlékem van ám; igazán emlékezetes pedig az volt talán, mikor Lupin bácsi újra felfedezte a kastélyt, és hozott magával sok-sok tanulni vágyót! Nagyon izgatott voltam, végre volt kivel beszélgetnem! Tudod a legtöbb szellem eléggé magának való lélek. Csak bolyonganak jobbra-balra.

Mi a kedvenc helyed a Levitában?

A Tündérkert! Az valami csodaszép hely... és anélkül lehetek a természetben, hogy elhagynám a kastélyt! Tudod, azt elég ritkán teszem, mert ide tartozom, a falak közé.

És a klubhelyiség is irtó klassz hely, ott szoktak a legtöbben lenni, és persze a konyhában. Mondjuk nekem azok az ételek nem nagyon íztelenek, amiket ott csinálnak, és senki sem hajlandó otthagyni őket aztán hetekig, de azért ott is jó lenni!

Hova szeretsz még eljárni? Melyik helyet keresed fel a kastélyban szívesen, és szoktál-e a faluban vagy még távolabb nézelődni?

Sokfelé szeretek a kastélyban lenni, már bejártam az egészet keresztül-kasul, ott is voltam, ahol csak a pókok férnek el, és ti nem, de ott annyira nem izgalmas. Szóval jobb szeretem a tágasabb helyeket. De ha mondjuk a szertárakba akartok bepréselődni, nekem ott is jó, bárhol szívesen csevegek bárkivel! És és és persze imádom a folyosókat is járni, a festmények olyan viccesek! Főleg, ha átúszom rajtuk, azon nagyon ki tudnak akadni! *nevet* De a legjobb móka azokkal játszani, akik eltévednek a labirintusban.

Mi a hobbid? Mit szeretsz legjobban csinálni?

Imádok mindenféle okos kis fejtörőket mondani úton-útfélen! Példáuuul hol volt, hol nem volt, magasan volt, zsemle volt, sarló lett, és kifli lett, ki mondja meg, hogy mi ez? De szeretek olvasgatni mindenféle könyvet, amit épp nyitva találok. A legjobb, ha persze van, ki lapoz, de mindig akad másik könyv. Meg szellő. Néha az is.

De mindig találok olyat is, aki valami újdonsággal ügyeskedik, amit még nem láttam. Szeretek új dolgokat megismerni!

Van valamilyen álmod, vágyad, valami fontos célod?

Nagyon jó ám szellemlánynak lenni, mert sok mindent megtehetek, amit ti nem. Átmehetek a falakon, bárhová, bármikor, és nem kell egy csomó dolognak megfelelnem, meg vizsgákra készülnöm, és dolgoznom és ilyesmik. De közben meg néha éppen ezekre vágyom! Sosem lehettem diák, tanulhattam meg varázsolni, és most már nem is tudnék pálcát ragadni. De akkor is... olyan jó lenne beülni a padba, és tanulni, aztán levizsgázni, és évet lépni, és igazán igazi levitásnak lenni!

Wolgast Bellafonte szeretné megtudni, hogy ugye ha egy ember átmegy egy szellemen, az hideg, szorongó érzés, de milyen ugyanez egy szellemnek?

Én csak úgy szoktam észrevenni, hogy átmentem valakin, hogy az illető kiabálni kezd, vagy ugrálni, vagy mindkettőt egyszerre. Szóóval nem igazán érezzük az ilyesmit. Hacsak az illető nem rettentő-rettentő nagyon illatos. Bár ti őt már büdösnek hívjátok, és olyan messzire kerülitek, amennyire lehet.

Kilt Zoli érdeklődik, tudnál-e tanítani valamit a levitásoknak a játékon kívül? Cserébe szívesen fogadod-e, hogyha valaki oktatja téged?

Rettentő sok dolgot megtanultam már a kastélyban bolyongva, be-belógva egy-egy órára, tankönyveket olvasgatva, de én nem tudnék tanítani szerintem. Az olyan felnőtt dolog, én pedig kislány vagyok.

Wolgi nagyon kíváncsi rád, szóval azt is megkérdezné, hogy van-e bármi emléked arról, amikor már meghaltál, de még nem voltál szellem, és hogy szerinted el fogod-e valaha érni a beteljesedést, és nyugodhatsz-e végre békében. Remélem, ez nem túl indiszkrét kérdés.

Nem tudom, beszélgessünk másróól!

Oké. Nos... Jenny Miles mindent szeretne tudni rólad. Kérlek, elégítsd ki a kíváncsiságát! :D

Hiszen mindent még én sem tudok magamról! Meg aztán... az rendben, hogy nekem végtelen időm van mesélni, de kinek volna végtelen ideje végig hallgatni? Ti is szellemek lennétek, mire befejezem, hiszen mire odaérnék a jelenhez, még mindig lenne mit mesélnem, ahogy telnek az újabb percek és újabb másodpercek, a folytatása a létemnek... értitek? Végtelen történet lenne!
Úgyhogy, Jenny, sajnos nem tudok neked megfelelni, amit nagyon sajnálok. Viszont szívesen beszélgetnék veled valamikor, hiszen hamarosan elballagsz, és lehet, többet nem is találkozunk már, pedig még én sem tudok rólad mindent! A kedvedért azért elárulok egy érdekességet az életemből, amit még soha senkinek sem mondtam: sosem szerettem a fehérrépát! 

A könyv, amelyet kezetekben tartotok, teljes egészében az írója fejében született, de természetesen Maflázia királyságának Krónikájára támaszkodik. Erről az ősi királyságról keveset tudnak. Szülöttei németül beszélnek, de a királyi háza, szokás szerint, idegen eredetű. Aminthogy Angliának a múltban normann és skót, jelenleg német eredetű az uralkodóháza, úgy Maflázia királyai is egy ősi görög családból, a Szuszanidáktól eredeztetik magukat, amely a keresztes háborúk idején vándorolt Mafláziába. Mert elege volt a keresztes háborúkból, s azokat szerfölött idegesítőnek és értelmetlennek találta. A királyi ház címere téli álmát alvó mormota zöld mezőben, jelmondata pedig, a görög eredetiből lefordítva:

Akármit egy békességes helyért

Ifjú olvasóimat talán meglepi, hogy Villó királyfi és Rikárdó királyfi, akinek a lába ki nem került a kengyelből, míg keze ügyében volt a lándzsa, épp a Szuszanidák családjából származik, mely arról nevezetes, hogy végtelenül rest és békés. De e hősök bizonyára másik nagy ősüktől örökölték harcos szellemüket, akinek történetét szintén meg kell ismernetek. A mafláziai királyi ház megalapítója, mikor szülőhazáját békés menedéket keresve odahagyta, és partra szállt Ciprus szigetén, a déli hőségben lehevert aludni egy barlangban. Nos, e barlangot egy roppant nagy és roppantul barátságtalan sárkány lakta. Képzelhető, mennyire megrémült a hazátlan herceg mikor szendergéséből egy sárkány ádáz lihegésére ébredt, s ott érezte maga körül a rátekeredő pikkelyes testet!

- Jaj, hagyj már föl ezzel az ostoba tréfával! - kiáltotta, mert azt hitte, valamelyik udvaronca bohóckodik.

- Ez szerinted tréfa? - kérdezte a sárkány, s megtekeredett villás farka megcélozta őfelsége szemét.

- Vidd innét azt az izét - mondta a herceg -, miért nem hagysz békében szundikálni?

- Csókolj meg! - kiáltotta a sárkány, mely már sok vitéz lovagot fölfalt, mert nem voltak hajlandók megcsókolni őt.

- Hogy megcsókoljalak? - dünnyögte a herceg. - Ha csak az kell! Akármit egy békességes helyért.

S ezzel megcsókolta a sárkányt, mely azon nyomban átvedlett gyönyörűséges királykisasszonnyá; egy gonosz varázsló változtatta ugyanis sárkánnyá, amíg csak nem akad egy bátor férfi, aki meg meri csókolni.

- Szerelmem! Hősöm! Uram! Mióta várok reád; s most már örökké a tied leszek - suttogta olvatag hangon Dragonissza, mert ezentúl így hívták.

Bár a herceg inkább az agylegényélethez vonzódott, volt olyan jól nevelt, hogy ne tiltakozzék.

Dragonissza úrnő, e hallatlanul bátor, erélyes és nagyratörő nőszemély, átvette fölötte és követői fölött a parancsnokságot, fölvezette őket a Duna mentén, meghódított egy birodalmat, amelynek ura épp keresztes hadban járt, férjét ültette a helyébe a trónra, és a maga idején természetesen egy királyfinak adott életet, aki a mi Villónk szép-szép-szépapja volt.

Villó királyfi tehát a kalandvágyó Dragonisszától örökölte vitéz természetét. Akinek férje, mint fültanúk gyakran állították, némileg módosított formában emlegette a családi jelmondatot:

Akármit egy békességes nejért!

Most tehát éppolyan jól ismeritek Maflázia őstörténetét, mint maga a szerző.

A. L.