Az utamba akadt ez a könyv a napokban. Régen találkoztunk, ő
kissé neheztelve nézett rám a meggyűrött lapjaival, mintha azt mondta volna „Régebben
rongyosra olvastál, most pedig semmi? Találtál valami nálam jobbat?” . Kicsit
szíven ütött a vádaskodása és elhatároztam, hogy újból leemelem a helyéről,
hogy gyűrjek még egy sort az íveken...
Szabó Magda túlzás nélkül az irodalmi édesanyám és
jótündérem. Önkényesen ajándékoztam meg őt ezzel a címmel, mert képes volt már
első alkalommal elvarázsolni és eggyé tenni engem a sok szereplője közül. Végig
gondoskodott jólétemről és mikor az utolsó oldal utolsó szavához értünk, szépen
megfogta a kezem és ismét lepottyantott az ágyam szélére, a könyvet pedig az
ölemben hagyta mementóként. Akárhogy is nézem, ez igazán anyai gondoskodás volt
részéről.
Az „Álarcosbál” volt az első kötete, amit kéz közé kaptam. Különösen
örülök neki, hogy nem a „Katalin utcát”, vagy a „Pilátus”-t gyűrtem le akkor,
gimnazista fejjel, mert félek, nem éreztem volna át teljesen, mit akar mondani.
Az „Álarcosbál” teljesen más: jól emészthető, világos üzenetű, mert nagyrészt
egy nyolcadikos kislány szemeivel és agyával látjuk az eseményeket és
ugyanakkor, ha az egész mögé nézünk, megrendítő is, de nem száraz és kérges,
unalmas az előadása, mintha szakirodalmat bújnánk.
A második világháború után járunk 1959-1960 körül. A Balassi
Bálint gyakorló iskola felsősei kiérdemeltek jó néhány heti megfeszített
munkával egy farsangi mulatságot.
Boros Krisztina, a Cigánylány, már ég a vágytól, hogy ott
lehessen, álarcot ölthessen és elvegyüljön a tömegben. Muszáj ma megtennie
valamit. Ettől függ a boldogságuk: az övé, Apáé, Nagymamáé, sőt Éva nénié is. A
bál kezdetétől senki sem ismeri fel; úgy jár-kel a társai és nevelői között,
hogy itt van és mégsincs. Ő ma nem Boros Krisztina, csak a jövendölő Cigánylány,
aki a tenyeredbe néz és recitálja neked a jövőd, múltad, s jelened.
A „KISZ-es Álarcos” komédiát csinál Anikóból annak
engedetlensége miatt és jól megtáncoltatja minden lánnyal. Nadrágot foltoz,
visszatartja Lujza nénit a hazamenéstől, keres valakit, majd végül letáboroz a
Cigánylánynál. Mesél neki a gyerekkoráról, a három jázminbokor tündérről és
Nagyanyáról, aki mindig felnőttként kezelte, na meg arról a nemrégen történt
rajgyűlésről is...
Zsuzsa egy olyan világot álmodott meg mindenkinek, ahol a
kisbabája, a férje, az anyja és ő, mind boldogok lehetne és szívükből
nevethetnek. Ezt az üzenetet örökíti az utókorra egy hosszú és szívszorítóan
fájdalmas levél formájában.
A háború életeket vett el és nem csak a bombázás tett tönkre
szinte mindent és mindenkit, hanem a maga mögött hagyott családokat is
tönkrezúzta, megcsonkította.
Szabó Magdának ez a regénye különösen a szívemhez nőtt. Nem
hegyibeszédként, lerágott csontként néztem a történetre, hanem egy adott ponton
ott táncoltam én is a bálon Cinegével. Láttam Rékát és Timár Palit összebújni,
egymásba habarodni tánc közben. Lujza néni mellett még volt egy üres hely, hát
leültem egy pillanatra és még épp elcsíptem Megyeri Éva egy mondatát „Ő a
nagyanyám volt.” . Aztán a végén együtt örültem Krisztivel a sikeren, hogy a
maszk és az inkognitóban elmondott szavak meghozták gyümölcsüket.
Ha van egy kis szabadidőtök és megtaláljátok ezt a könyvet
akár gépen, akár nyomtatott formában, kezdjetek neki, mert megéri. A hideg téli
idő ellenére ez a regény tele van meleg érzésekkel és igazi, szívhez szóló
tartalommal. Nem bánjátok meg, ha végigrágjátok magatok rajta. Jó olvasást
mindenkinek, aki a kezébe veszi!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése