Nektek kik a nagyszüleitek?

Nem tudom, kinek milyen a viszonya a nagyszüleivel. Hallani csodálatos nagyikról, akiknek fantasztikus a főztjük, akik mindig kedvesek és támogatóak, nagyapákról, akik bármit összebarkácsolnak, amit csak az unoka kér. Az unoka persze azzal hálálja meg mindezt, hogy rendszeresen látogatja a nagyit, a nagyapót, együtt cseresznyéznek a kertben, együtt főzik a lekvárt, a lekvárból pedig a buktát.

Igen. A mesekönyvek lapjain.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem sosem volt ilyen viszonyom a nagyszüleimmel. Az én nagyijaim főztjétől sosem vágtam magam hanyatt, a kedves támogatás helyett pedig sok zsörtölődést, fegyelmezést kaptam (melyek persze mind a féltő szeretet kifejeződései voltak, amit gyerekként persze nem tudhattam). Lényeg a lényeg, a boldog, cseresznyéző viszony nem alakult ki. Találkozásaink a családi ünnepek, születésnapok, karácsonyok idejére korlátozódtak, ahol szívesebben játszottam az unokatestvéreimmel, mint a nagyszüleimmel beszélgettem arról, hogyan is megy az iskola. Ahogy nőttem, növekedtem, ez egyre kevésbé vált elfogadottá. Szüleim is nógatni kezdtek, törődjem az ősökkel, hívjam fel őket, tegyek látogatásokat. Sosem volt kedvem az egészhez, ha mentem, akkor is kényszerből tettem, mert már elegem volt az állandó piszkálódásból.

Tudtam persze, homályosan tudtam, hogy a nagyszüleim voltaképpen érdekes személyek. Néha mesélni támadt kedvük, és akkor megelevenedett előttem a múltjuk, ami sokkal kalandosabbnak tűnt, mint az enyém. De történelmi ismereteim hiányosak voltak, nem mertem kérdezni, így a mesék is homályban maradtak.

Egészen mostanáig, ugyanis rászántam magam, hogy kezembe vegyem apai nagyapám önéletrajzírását. Ő a legbeszédesebb az őseim közül, mindig rendületlenül igyekezett nekem elmagyarázni, „hogyan is mentek a dolgok régen”, aktív maradt, dolgozott, interjúkat adott, kitüntetéseket kapott, mutogatta a régi fényképeket, dokumentumokat, rengeteget írt. Önéletrajza a második világháború utolsó két évéről szól. Néha nehezen olvasható, de máskor izgalmas, gyakran mókás – tele anekdotákkal – és természetesen hihetetlenül kalandos.

Hiszen belegondoltatok-e valaha, hogy nagyszüleitek megélték a második világháborút, utána pedig ’56-ot, majd a rendszerváltást? Sejtitek-e, mennyi csendesen lapuló történet vár titeket a családi legendáriumokban? Gondoljátok-e, hogy nagyszüleitek talán éheztek, talán megértek letartóztatásokat, talán bújtattak üldözötteket, láttak halottakat, melléjük csapódtak be bombák, barátokat, rokonokat veszítettek el? És tudjátok-e, hogyan tudtak mégis emberek maradni, mi adott nekik erőt a folytatásra, hogy férjük, feleségük, majd gyermekeik, unokáik legyenek egy szebb, jobb világban?

Minden nagyi és nagyapa történetek ezreit őzi. Menjetek, kérdezzétek őket, akkor is, ha féltek, akkor is, ha nem tudjátok, hogyan is tegyétek fel a kérdéseket. Tegyétek meg, hiszen ott lebeg az a félelmetes, de mégis letagadhatatlan tény: ki tudja, meddig tehetitek ezt meg…