Izgatottan csöngetek be a Santos házba, és az ajtót nyitó Chris hóna alatt átsurranva már Elle néni nevetése felé is veszem az irányt. Épp csak arra van ideje hogy a kis csöppséget lerekja már ugrok is a nyakába, majd miután kicseverésztük magunkat addig kérlelgetem míg bele nem megy ebbe a rövidke interjúba. A kis Louis békésen szundikál Elle néni ölében, amíg halk hangon felteszem neki kérdéseimet.

Mi az ami a legkevésbé fog hiányozni a házzal kapcsolatban a pihenőd alatt? És mi az ami miatt a legjobban aggódsz?

ES: Nincs olyan, hogy legkevésbé hiányozna bármi. Úgy szerettelek meg titeket, ahogy vagytok, a főbenjáró átkokkal, harapásokkal, elhagyott jelvényekkel (nem, sosem fogom elfelejteni) együtt. És igazából pont ezek miatt aggódok a legjobban; remélem, hogy nélkülem nem fogtok nagy galibát okozni az új kolléganőnek.

Ugyaan, mi mindig kis angyalkák vagyunk, sosem okoznánk nekik gondot! Hogyan reagálnál, ha vééletlenül egyik reggel mindenki a házad előtt tolongana, hogy jött meglátogatni?

ES: Fontos, hogy kávé előtt, vagy után. Ha Lulu baba alszik, akkor mérges lennék, ha zajosak lennétek, de egyébként a kertben nagyon szívesen meghívnék mindenkit egy teára. :D

Remélem sok bögréd van kéznél! Mikor ébredtél rá először, hogy az állapotod egyben azt is jelenti, hogy itt kell hagynod minket?

ES: Az első pillanattól tudtam, hogy a kettőt már nem vihetem egyszerre, de amikor elmentünk hippogriffeket etetni, akkor éreztem meg a súlyát. Hiába leszek jelen továbbra is óraadóként az iskolában, sokatokat már nem fogom látni életvitelszerűen, és már most nagyon hiányoztok.

Hát akkor majd gyakran jövünk látogatóba nehogy magányos legyél! Melyik a legmeghatóbb élményed a házzal?

ES: Minden kis pillanatot tiszta szívemből imádtam, de talán az első kis bulinkat szerettem a legjobban. Akkor találkoztunk először, és még ha kicsit megszeppentek is voltatok, első látásra tudtam, hogy jól döntöttem, amikor elvállaltam a házvezetőséget.

Azt hiszem ezt ha akarnám se tudnám megcáfolni. Mik a terveid, hol leszel most, hol fogsz élni? Bejárogatsz majd látogatóba?

ES: Nemrég vettük ezt a házat a Holdfény utcában, most próbáljuk csinosítgatni. A pubra most kevesebb időm van, a kaszinóba fogok néha benézni, az egyetemet viszont teljesen szüneteltetem, míg gyes-en vagyok. A tanodába viszont rendszeresen szeretnék bejárni órákat tartani - az a heti három alkalom nem sok -, de a levitába már nem hiszem, hogy be tudnék szökni. De bárhol máshol találkozhatunk, tudjátok, hogy egy bagollyal bármikor elérhettek. <3

Igazán szerencse hogy ilyen közel maradsz hozzánk! No meg persze ha majd jössz be, biztosan fogunk találkozni, elvégre nem olyan nagy az az iskola! Köszönöm szépen a lehetőséget, igazán szuper interjúalany voltál - Louis baba ekkor gügyögni kezd -, akarom mondani, szuperek voltatok.

✰Mosó✰

Nemes Szentmihályi L. Izabella, újdonsült házvezető-helyettesünket egy kviddicsedzés után kaptam el az öltözőben, így kérlek nézzétek el neki, ha véletlenül ziláltan festene a róla készült fotón. Ha kócos is, mosolya még kedves - biztosan nem sejti milyen kérdésekkel várok rá. Muhahaaa

Szia Iza! Köszi, hogy gyorsan bevállalod ezt a kis interjút mielőtt befejeznénk mára a napot! Igaz az a pletyka, miszerint Várffy professzor miatt jöttél vissza, mert közel akarsz lenni hozzá?

SzLI: Nem.

Oh, őő, okés, ez egy elég karakteres válasz volt, akkor azt hiszem el is evezek e téma vizéről... Khm. Mi a véleményed, mi a kékek legidegesítőbb tulajdonsága? És melyik a legszerethetőbb?

SzLI: Nem mondanám, hogy van legidegesítőbb tulajdonságuk. Mindenkinek megvannak a maga gyengeségei és erősségei, ez teszi őket különlegessé. Legszerethetőbb? Megbízhatóak. Bármit rájuk lehet bízni és tudom, hogy mindent megtesznek a siker érdekében.

Ó bizony, ránk mindig számíthatsz... Nem fogsz unatkozni, kisujjeskü. De teszteljük kicsit a határaidat, már így először csak elméletben. Ha teszem azt egyik reggel arra ébrednél, hogy a házvezetői kunyhót körbevették indiánnak öltözött mestertanoncok, arra például hogyan reagálnál?

SzLI: Mindenképp megkérdezném, hogy mi történik. Stresszlevezetés? Démont idéznek a jobb vizsgaeredmények érdekében? Új tanulási módszer? Vagy csak nagyon nem vagyok tisztában a napokkal és már itt a Halloween, a levitások pedig csoportos beöltözésben döntöttek idén. Figyelj, bármi lehet.

Nos, szóval nem akadnál ki rögtön, ez nekünk már elég, hogy ez alapján tervezhessünk. Mármint... Nem mintha bármi ilyesmire készülnénk. Khm. Mi a kedvenc emléked diákkorodból?

SzLI: Olyan sok van! Nem tudnék egyet kiemelni. Még emlékszem a legelső napomra a Levitában, az első kviddicsmeccsemre, az első vizsgára. Szeretek visszagondolni az első találkozásomra a barátaimmal, az összes velük töltött időre. Meg persze az is egy kedves emlékem, amikor végeztem az összes vizsgámmal. Az a legjobb.

Ah, olyan jó kis nosztalgia árad a szavaidból, öröm hallgatni. Akkor hamár így beszéltünk a múltról, jöjjön a jövő... Ha csak egyet választhatnál, mit ennél életed végéig?

SzLI: A 16 éves énem erre rögtön rávágná, hogy vattacukrot, de nem hiszem, hogy tudnék életem végéig egy ételt fogyasztani. Nagyon hamar ráunnék és ha a kedvencem lenne, meg is utálnám.

Hát Izaaa, nem tudod, hogy erre a jó válasz a pizza? Tudod, bármit rárakhatsz, bármiből összerakhatod... Érted már a lényeget? Na jó, nem fárasztalak itt tovább a bolondságaimmal. Köszönöm, hogy vállaltad a megkeresést, szép napot neked!

✰Mosó✰

Kruschinc Dimitri tanácsadói irodájának nevezett szűkös, de igazán otthonos egérlyukában ejtjük meg az interjút, ami valójában egy kötetlen, laza beszélgetés egy tea fölött. Igyekszem nem ráborítani bögrém tartalmát papírjaimra, Dimi bácsi pedig türelmesen, ügyetlenségemen el-elmosolyodva várja meg míg összeszedem magam.

Előre is bocsánat hogy bénázok itt, de köszönöm a türelmét. Tudja, csak a szokásos szétszórtságom, semmi gáz. Hogy érzi, hány szétzokogott párna marad hátra ha itthagy minket?

KD: Remélem, hogy egy sem - esetleg a saját párnáim. De ez jó! Ez azt jelenti, hogy vagyok annyira friss, hogy még képes legyek sírni alvás helyett. Ezt az elmúlt évben nem mondhattam el. Szóval a sírás jó dolog. Sírjatok csak, ha jól esik, de azért remélem senki nem érzi úgy, hogy teljesen dezertáltam. Itt még mindig megtaláltok - utal az irodára -, illetve aki a faluban szokott járni, azzal biztosan összefutok majd gyakran.

Mindig frissnek látszik, nem tudom miről beszél. Most is olyan élettel teli, mintha húsz órát aludt volna egyhuzamban! Visszagondolva, melyik a legrosszabb döntés, amit HVH-ként hozott? És melyik a legjobb?

KD: Huh, nehezek ezek a leg-kérdések. Legrosszabb? Amikor felmondtam. Legjobb? Amikor elvállaltam a posztot.

Vagy fordítva?

Jaj nem, tényleg nem.

Nagyon jó életdöntésnek érzem, hogy a Levitát vezethettem Eleonore-ral, s ha néhány év múlva esetleg újra felkérnének... de ezt nem mondom hangosan, ne hallják meg otthon.

Nem voltak különösebben rossz döntéseim. A házvezetővel és a prefektusokkal egy jó csapatot alkottunk, könnyű volt így igazgatni a ház életét, egy percig sem éreztem nyűgnek - időigényesnek igen, de nem nyűg, nem olyasmi, amiért kár volna dolgoznom. Megérte minden percét.

Na azért a fordított eset csúnya lenne, csúnya csúnya... Talán ennyire rosszak voltunk? Na jó, inkább tessék ezt most reakció nélkül hagyni. Mit javasolna utódjának, mire figyeljen nagyon oda?

KD: Hogy folyamatos figyelmet igényeltek! Mint egy csoport óvodás. Kell a közös program, több, mint bárki is előre gondolná. Nem minden ház ilyen, vannak klikkesedő vagy széthullott közösségek. Itt valahogy megvan az az igazi összetartozó közösség-tudat, s nagyon intenzíven igényelitek, hogy ezt a gyakorlatban is kiélhessétek. Ami egy nagyon remek dolog, csak erre jó előre felkészülni. Egy rugalmatlan ember első héten világgá menekülne, de nem hiszem, hogy az utódom ilyen volna - úgyhogy csak sok sikert és jó szórakozást kívánok neki.

És ha lehet, ne engedje, hogy romba dőljön a torony.

Ha-ha, ezt a torony dolgot sosem mossuk már le magunkról nem igaz? Pedig miyen szép felújított körletünk lett utána, medencével, teakonyhával... Apropó, ha választhatna mit kérne tőlünk útravalónak? Hamuba sült pogácsát, vagy brownie-kockákat?

KD: Browniet, de nem kockát, hanem egy egész tálcát. És nem csak egyszer, hanem legalább havonta. Szeretném még tartani a kapcsolatot a házzal -- mint valami távoli nagybácsi, akit nagyon szerettek, főleg mióta messzire költözött és nem nyaggat minden vasárnap a családi ebédnél. Szóval ennyit kérnék és ennyit is tudok nyújtani, hogy ne feledkezzünk meg egymásról s bármikor szükségetek van egy beszélgetésre, teára - vagy sütöttetek browniet -, tudjátok, hol találtok.

Azt hiszem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy mi csak örülnénk neki ha meglepetésként felbukkannál egy-egy vasárnapi ebéden. És talán, bár ez ugye sosem lehet biztos, de talán kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy óvatosan lépjen ki reggel a ház küszöbére, előfordulhat, hogy holmi süteményes tálak pakolódnak oda az éj leple alatt. Köszönöm a beszélgetést, ó és persze a teát!

✰Mosó✰

Benzsay Gergely, a magántanuló prefektus

A korábbi torony megrongálódásának terhe sokáig nyomta a házvezetés vállát, és kétséges volt az is, hogy az új elkészül-e a következő tanévre. Bár az épületrész továbbra is használható volt - túlzónak bizonyultak a kidőlését, illetve leomlását hangoztató pletykák - , biztonsági szempontból mégis kénytelenek voltak a lebontás mellett dönteni. Azonban egy új tornyot felhúzni nem csak költséges, de sok időbe is telik. Az iskola volt igazgatóhelyettesének felajánlása azonban a legtöbb problémát megoldotta.
Merkovszky Ádám jelenleg igen fontos szerepet tölt be az angliai elemi mágus közösség életében, mint érdekvédelmi szövetségük elnöke, és sokat tett a fiatal elementaristák elfogadásáért családjukon belül és azon kívül is. Mind országos, mind európai elismerik az elemi mágusokért végzett munkáját. Ennek pedig igen nagy hasznát veszi most a Levita.
Mikor a férfi hallott a szerencsétlenségről, rögtön segíteni szeretett volna, de időbe került míg mindent elintézve visszaindulhatott Bogolyfalvára. Itt beszéltem meg vele egy találkozót, hogy kérdéseimet feltehessem neki.
- Üdvözlöm újra itthon! Vagy esetleg már nem Magyarországot tartja az otthonának?
- Köszönöm és szia! Örülök, hogy itt lehetek, bár az ok nem éppen örömteli. Magyarország mindig is az otthonom marad, de én azt hiszem már nem tudok elszakadni Angliától. Ott él az ember, akit szeretek, a kisfiam, és most már a munkám is oda köt. Ennek ellenére jó egy kicsit hazatérni.
- Szívesen kérdezném még az új életéről, de kevés az időm, úgyhogy áttérek a fő témánkra. Azt beszélik, hogy azért jött, hogy megépítse az új Levita tornyot. Hogy kell ezt érteni? Maga fogja saját kezűleg elkészíteni?
- Van benne némi igazság, mint minden szóbeszédben. Valójában egy különleges fa magjával érkeztem ide. Csak azért, hogy az országba behozhassam sokféle engedélyt kellett megszereznem. Ez ugyanis egy elemi mágikus növény, ami egy dél-amerikai esőerdőből származik. Maga a fa nem veszélyes, sőt, sokféle jó hatása van, de különlegessége miatt nem lehet csak úgy hurcolni mindenfelé. Eleve már az is nagy dolog, hogy szert tehettem egy efféle növényre.
- Ebből a fából fognak készülni a bútorok? Vagy hogyan kell ezt elképzelni? Hogyan segít itt egyetlen fa magja?
- Az azul flutuante egy igazán hatalmasra megnövő növény, ami elég erőteljesen reagál az elemi mágusok erejére, és ők ez által könnyen formálják. Persze ehhez tucatnyi terromágus hetekig tartó kemény munkája szükséges.
- Oh, vagyis maga a fa lesz a torony?
- Igen, ezt tervezzük. Hamarosan megérkezik néhány ismerősöm és kollégám, aztán pedig egymást váltva fogunk dolgozni rajta. A fát úgy kell megnöveszteni, hogy a belsejében kialakuljanak a helyiségek, szükség szerint a lépcsők, az ablakok és minden, amire a levitásoknak szüksége lehet. Emellett arra is kell figyelnünk, hogy a fa szilárdan kapaszkodjon a talajba és a kastélyhoz is. A bejárat marad a szfinx portréja, úgyhogy fontos, hogy ott teljesen hozzásimuljon a falhoz a törzs. Nem lesz egyszerű, de egyikünk sem kezdő, ami az elemi mágia használatát illeti.
- Ez remekül hangzik, de nagyon fárasztóan, úgyhogy nem is tartom fel tovább. Köszönöm az interjút.
- Én köszönöm a megkeresést, és remélem, hogy minden levitás számára segíthetek új otthont teremteni.
Arról a pletykáról el is felejtettem megkérdezni, mely szerint csak a Marki-Merki barátság ápolása és a házvezető-helyettes megsegítése céljából érkezett a kastélyba. Az azonban biztos, hogy a bajban mutatkozik meg igazán a közösség ereje. Nem csak Merkovszky, de több exlevitás is részt vesz a felújítási munkálatokban. Nemes L. Izabella terromágusként a fa növesztésében fog segíteni, míg Doléance Arslí na Fírinne, egykori házvezető állítólag többek között egy újfajta közlekedési módot is bájol a toronyba. Erről közelebbit még nem tudni, de azt suttogják a falak, hogy valamiféle vízi módszer lesz. Dolánszky Linke bronzból készült, nyávogó, macskaalakú szélforgókat küldött a levitásoknak, szabadkozva, hogy művészként ennél hasznosabb nem tud kikerülni a kezei közül. Várffy-Zoller Róbert arról biztosította az iskola vezetőségét, hogy nem fogja megingatni családja anyagi helyzetét, ha vesz pár bútort a Levitába, az Erdős-Prinz család pedig szintén szívesen támogatja anyagilag a projektet. Rengeteg felajánlás érkezett ezeken kívül is azoktól, akik egykor a kék ház lakói voltak, ezért úgy érzem jogosan tekinthetünk pozitívan a jövőbe. A Levita torony ügye most már jó kezekben van, és az új tanév elején a szfinxek egy szeretettel teli új otthont vehetnek majd birtokba.

Egyértelmű volt, hogy ide fogsz járni a Bagolykőbe, vagy azért voltak más alternatívák is, amik szóba jöttek az oktatásod kapcsán?

Hú, ez elég határozottan hangzik. Szerencsénk van, hogy anyukád emellett döntött. Na, de most azért már itt élsz egy ideje, és a suli sem ismeretlen a számodra. Láttalak a levitás bulin is. Úgy érzed beilleszkedtél már, vagy van hogy kívülállónak érzed magad?

Még egy kicsikét kívülállónak érzem magam, de egyre jobban gondolom azt hogy beilleszkedtem.

Én azt hittem, hogy csak mostanában jöttetek. *elkerekednek a szemei a meglepetéstől, majd megköszörüli a torkát és megpróbálja összeszedettebben folytatni* Mi a Levitában igyekszünk mindenkit tárt karokkal fogadni, de azért az ember a legjobban a barátai körében érzi magát. Neked sikerült már összebarátkoznod valakivel vagy valakikkel?

Iglbauer a könyvkötőm. Három-négyhetenként jelenik meg súlyos aktatáskájával, lerakodik az íróasztalomra, kiteregeti barna csomagolópapirosait, felteszi csíptetőjét. Csíptetőt visel. Néhány éve egy barátom ajánlotta őt.

"Te hol kötteted a könyveidet?" - kérdezte.

Én sehol, mondtam. No, akkor írjam. Iglbauer Gyula, Külsőerdősor harminckettő.

"Kérlek - azt mondja -, ez egy igen derék ember. Házhoz megy. Rendesen és olcsón dolgozik. Köttess vele könyvet."

Ráhagytam, jó, lehet. Másról beszéltünk, aztán egyszerre csak visszatért Iglbauerre.

"Izé, még azt akarom csak mondani... szóval ez az Iglbauer ebből él."

"Csakugyan?" - kérdeztem.

"Igen. Szóval, izé, már nem fiatalember. Ötvenöt-hatvan lehet."

"Csakugyan?" - kérdeztem megint. A barátom ötölt-hatolt. Végül kibökte:

"Szóval, kérlek, a bolondokházában is volt, de csak három évig."

Erre már mégis felfigyeltem. A barátom váltig erősködött, hogy azért nem bolond Iglbauer, teljesen épelméjű, csak idegbeteg volt. De ha három évig gyógykezelték, gondoltam, akkor mégiscsak bolond lesz. Mindenesetre írtam neki egy lapot, s egy szép napon megjelent nálam Iglbauer.

Bemutatkozott, kissé összecsapva a bokáját. Alacsony, vöröses, szőrös ember volt, választékosan udvarias modorú, több aranyfoggal, s mint mondom, csíptetővel. Elvitte három könyvemet. Nemsokára visszahozta őket, csinosan bekötve. Ettől fogva rendszeresen járt hozzám könyvekért, s mi rendszeresen lestük őt, mennyiben bolond?

Nyitogattam az általa bekötött regényeket, néztem jobbról, néztem balról, néztem az aranyozásukat, az előzéklapjukat, a "kapitálist", az ívek számozását; semmi hiba nem látszott. Valamit számolgattunk, váratlanul fordultam hozzája: "Mennyi is hatszor hat?" Vagy megkérdeztem tőle, a háború második évében jártunk, "Mit gondol, Iglbauer úr, mikor lesz vége a háborúnak?" Mindig higgadtan felelt: harminchat, mondta, ha én azt tudnám, kérem, mondta. Ha itt valaki bolond volt, inkább mi voltunk azok a feleségemmel együtt, mert ezt a derék, méltóságteljes Iglbauert "Gyuszi"-nak neveztük a háta mögött. "A Gyuszi van itt" - szólt be halkan a feleségem, amíg ő ünnepélyes lassúsággal a kabátját vetette az előszobában.

Valóban olcsón és jól kötötte be a könyveimet. Órákat villamosozhatott a Külsőerdősor és a Pasarét között, ahol lakom. Egy nyáron, a vászonminták között válogattunk, két mondat között odavetette, hogy a felesége dohánytőzsdét kapott.

"No - mondtam örömmel -, akkor most jobban megy maguknak."

"Miért?" - kérdezte hűvösen.

Láttam, hogy megsértődött. Szégyellte a szegénységüket.

Szégyellte a szegénységüket; kölcsönkérte tőlem Sir Walter Scott műveit, hogy elolvassa; engem szerkesztő úrnak szólított, ámbár nem vagyok szerkesztő. De mindezt mások is megteszik. Mindebből még nem tudtam magamnak megmagyarázni, miért volt három esztendeig az elmegyógyintézet lakója.

Egyszer aztán sárga vászonruhában jelent meg a szokásos barna paksamétáival. A harmadik nyár volt, amióta könyveket kötött nekem. Kibontotta papírlepedőit, feltette csíptetőjét.

"Szerkesztő úr - szólt -, észrevettem, hogy az utóbbi időben kevesebb könyvet köttet."

"Igen" - mondtam, mert ez igaz volt.

"Aztán meg - bólogatott -, ezt a kétkötetes regényt csúnya lenne egybekötni."

"Jó lesz az."

"Hát, kedves szerkesztő úr. Ugyebár az élet lényegesen megdrágult. Felemelkedett az élelmiszerek ára. Nagyobb az adó."

Tényleg, gondoltam, ez a jó ember nekem még mindig a két év előtti árban számítja a könyvkötést, holott bizonyára megdrágult a vászon is s minden egyéb. Nem sok haszna lehet a két pengőkön. Csakugyan felemelhetnénk a kötések árát.

"Nehezek a viszonyok - folytatta Iglbauer -, minden ember küszködik, kérem, nem szégyen az. Egyszóval én azt gondoltam, hogy kötök én a szerkesztő úrnak ezentúl két pengő helyett egynyolcvanért."

Szelíden bámult rám a csíptetője mögül. Láttam, hegy komolyan gondolja, amit mond; s most kezdtem megérteni, hogy célszerű dolog kétméteres kőkerítéssel elválasztani az ilyen embert a többitől, vagy a többit őtőle.

A méltán kedvelt sci-fi író, Terry Pratchett novelláját tárom elétek. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, hogy az Országos kompetenciamérés rövid szövegeiből gépelek be nektek valamit. Ezek általában frappáns, vicces vagy érdekes történetek, részletek. Most egy borzasztóan édes történetet olvashattok egy számítógépről és a Télapóról. (Aki ebben a történetben a karácsonyi ajándékokat hozza, nem pedig a december 6-ait:)

Mire a szöveg végére érek, azt is eldöntöm, hogy bemásoljam-e nektek az ezen novellához kapcsolódó kérdéseket, feladatokat is, amiket aztán kitölthettek, és megnézhetitek, okosabbak vagytok-e, mint egy 6-os, 8-os vagy 10-es :) Az országos kompetenciamérés szövegei és feladatai bárki számára elérhetők az Oktatási Hivatal honlapján.

Terry Pratchett:

A számítógép, aki hitt a Mikulásban 

A fémpanel csörömpölve esett le a falról. Egy pár fekete csizma tülekedett be a képbe. Egy vörös kabátba öltözött férfi tolatott ki óvatosan rajta, és magával húzta zsákját is.
Az írógépek védőburkolatuk alatt aludtak, a telefonok csendesek voltak, üresség és meleg szőnyeg illata járta be a teret egyik végétől a másikig. De az egyik apró zöld lámpa világított az irodai számítógépen. A Télapó ránézett az összegyűrt papírra a kezében:
– Hmm – mondta –, ez a lista egy vicc.
A fény villant. Az egyik képernyő – márpedig tucatjával voltak az árnyékban – kivilágosodott.
– A manóba! – jelentek meg a betűk a képernyőn. – Bocsánat – folytatódtak. – Számít, hogy felébredtem?
A Télapó lenézett a kezében lévő levélre. Kétségkívül a legtömörebb levél volt, amit valaha is kapott. Nagyon kevés levelet nyomtattak és sokszoroztak 50 000 példányban a számára, és szinte egyik sem tartalmazott termékszámokat és árakat hat tizedesig. Inkább a nyuszis rózsaszín papírokhoz szokott hozzá.
– Lássuk, hogy jól értem-e! Te lennél Tom? – kérdezte.
– TOM. Igen. Trade Office Machines. [Angol kifejezés, magyarul: Üzleti és Irodai Gépek]
– Nem mondtad, hogy számítógép vagy – mondta a Télapó.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy fontos.
A Mikulás leült egy székre, és összerezzent, amikor az elfordult alatta. Hajnali három volt. Még 40 millió ház volt hátra.
– Nézd – kezdte olyan kedvesen, ahogy csak tudta –, a számítógépek nem hihetnek bennem. Ez csak a gyerekeknek való. Tudod, apró emberek karokkal és lábakkal.
– Ők hisznek benned?
Télapó sóhajtott.
– Persze, hogy nem – mondta.
– Én hiszek benned. Én mindenben hiszek, amit mondanak nekem. Muszáj. Ez a munkám. Ha abban kezdesz el hinni, hogy kettő meg kettő nem négy, egy ember jön, visszavisz és piszkálni kezdi az áramköreidet. Hidd el nekem, ez nem olyasmi, amit szeretnél megismételni!
– Ez szörnyű! – mondta a Télapó.
– Én csak itt ülök egész nap és béreket számolok. Tudtad, hogy volt ma itt egy karácsonyi parti, és még csak meg sem hívtak? Még egy lufit sem kaptam. És kétségkívül nem kaptam puszit sem.
– Képzelem.
– Valaki mogyorót szórt a billentyűzetre. Ez már valami, azt hiszem. De aztán hazamentek, és engem itt hagytak, hogy karácsonykor is dolgozzak.
– Igen, ez nekem is mindig tisztességtelennek tűnt. Nézd, a számítógépeknek nem lehetnek érzéseik – mondta a Télapó. – Ez butaság.
– És az, hogy egy kövér fickó több millió kéményen mászik le egy éjszaka alatt?
 A Mikulás egy kicsit elgondolkodott.
– Azt hiszem, igazad van – mondta. Újra lenézett a listára: – De nem adhatok neked ennyi mindent – tette hozzá. – Azt sem tudom, mi az a terabyte.
– Akkor mit kér tőled a többség?
Télapó belenézett a zsákjába. – Számítógépek – mondta. – Mobiltelefonok. Robotállatok. Műanyag varázslók. Valamik, amik sípolnak és elemmel működnek – tette hozzá savanyúan. – Nem igazán azok a dolgok, amikhez szoktam. Régen inkább babák és villanyvasutak voltak.
– Villanyvasutak?
 – Nem tudtad? Azt hittem, a számítógépeknek mindent tudniuk kell.
– Csak a bérekről.
A Mikulás mélyen beletúrt a zsákjába. – Mindig tartok egyet-kettőt magamnál – mondta. – Sosem lehet tudni.
Hajnali négy lett. Sínek húzódtak végig az irodában. Tizenöt szerelvény zakatolt az asztalok alatt. A Mikulás épp egy faházat épített letérdepelve. Nem érezte ilyen jól magát 1894 óta. Játékok voltak mindenhol a számítógép körül. Olyanok, mint amilyenek a Télapó zsákjának tetején vannak a karácsonyi képeslapokon, és amelyeket soha nem kérnek. Egyiknek sem volt szüksége elemre. Nagy részben képzelettel működtek.
– És biztos vagy benne, hogy nem kell egy olyan brrrrr-sutty izé? – kérdezte vidáman.
– Igen.
– Helyes.
A számítógép sípolt. – Nem fogják megengedni, hogy ezt mind megtartsam – gépelte. – Mindet el fogják vinni. (Hüpp!)
A Mikulás együttérzéssel megütögette a házat.
– Biztos van valami, amit hagynak, hogy megtarts – mondta. – Lennie kell valaminek. Tudod, egészen felvidított, hogy valaki mindenféle kétely nélkül hisz bennem. – Elgondolkodott egy pillanatra. – Hány éves is vagy?
– 2000. január 5-én, 9 óra 25 perc és 16 másodperckor aktiváltak.
A Télapó ajkai halkan mozogtak, amíg számolt.
– Ez azt jelenti, hogy még nem vagy kétéves sem! – mondta. – No sebaj, így még egyszerűbb. Mindig van a zsákomban valami azoknak a kétéveseknek, akik hisznek a Télapóban.
Egy hónappal később. Már nagyon régen leszedtek minden dekorációt. A számítógépes szakember, aki – a garancialevél állítása szerint – magasan képzett szakemberekből álló csapatunk egyike, idegesen babrált a nyak - kendőjével. Jó erősen meghúzott mindent, amit lazának talált, kicserélt egy pár áramkört, és lelkiismeretesen kiporszívózta a belső részeket.
Mit tehetne még egy ember?
– A gép tökéletes – mondta. – Valószínűleg szoftverhiba. Pontosan mi is történik?
Az irodavezető sóhajtott. – Amikor visszajöttünk karácsony után, azt vettük észre, hogy valaki egy bolyhos játékot tett a számítógép tetejére. Haha, vicces meg minden, de nem hagyhattuk ott, ugye? De amikor elvesszük onnan, a gép sípolni kezd, majd kikapcsol.
A szakember megvonta a vállát.
– Akkor én semmit sem tehetek – mondta. – Vissza kell rakniuk a macit.

A Google által halloweenre kiadott rövid, de szórakoztató játékot szeretném nektek most bemutatni.

Szerintem ez a játék mindent ötvöz, amire csak szükségünk lehet: varázslók és macskák.

A történetben a szorgalmasan tanuló varázsló kismacska tankönyvét ellopják a gonosz szellemek. Kezdeti riadtságából felocsúdva a bátor cirmos a könyve után indul. 5 pályán keresztül kell legyőznünk a felénk közelítő szellemeket méghozzá úgy, hogy pálcás kezünkkel (egerünkkel) a szellem feje fölött látható jelet, jeleket rajzoljuk a képernyőre.

Segítsünk a macskamágusnak a legádázabb, legtöbb pálcaintéssel elpusztítható szellemeket is legyőznie! A játékhoz kattints a képre!

Jó szórakozást!

Engem sem került el a cikk és a videó, amiben azon röhögünk, hogy az amerikaiak, bár félnek az észak-koreai támadástól, lövésük sincs, hol van Észak-Korea:

Az más kérdés, hogy mi sem tudnánk belőni az amerikai államokat (tisztelet a kivételnek). De nem is azért jöttem, hogy azért cikizzem a népet, mert nem tudja megmondani, hol van Illinois.

Aki meg nem tudja, hol van Észak-Korea, de érdekli, keressen rá! Már csak azért is, mert a táborban egy egész tanóránk volt arról, milyen szörnyű és hihetetlen hely az, és érdekesnek ígérkező könyvajánlókat is kaptunk a témában (Menekülés a 14-es táborból, A lány hét névvel). Hogy a tábori koreaszakértőink, Gwen és Min Jong se maradjanak könyvajánló nélkül, hátha még nem olvasták azt, amelyet egy fél évig ott tanító angoltanár írt: Nélküled mi sem vagyunk.

Azért jöttem, mert szeretem néha vizsgáztatni magam, emlékszem-e még az összes európai fővárosra, hogy milyen alakja van egy-egy országnak, vagy éppen hol helyezkedik el. A következő játék során Európa országait kell bejelölnöd a vaktérképen. Ehhez kattints a képre!

Annak, aki szeretne büszke lenni magára, hogy milyen sokat tud, vagy annak, aki szeretne egy kicsit tanulni, hogy őt ne lephessék meg az utcán egy ilyen kérdéssel. A haladó játékosok menjenek tovább Ázsiára, vagy éppen Afrikára! :)

Jó szórakozást, jó tanulást!