Tündérrózsa

Zord hegyeken túlról vágtat Tündérkirály sebesen, bús könnyit hullajtja. Suhan, siet, az óra ketyeg. A hőn szeretett lányka beteg. Nem maradt sok ideje, s a hajnal konokul virrad. Sápatag, halovány Tündérkirály, mint az éji, ezüstös holdvilág. Senki sem hallja jajszavát. Zöld szeme könnybe lábad, mert elérve a földi világba nagyobb úr nála a bánat: nem néz, nem kacag reá a gyönyörű Ella.

Elkésett. Többé e földeken senki sem várja. Elkésett az orvossággal. Ella, a király halott kedvese még így is szép, bár arca akár a márvány. Szoborként fekszik, teste mozdulatlan. Keblére borul a király, zokog keservesen.

- Halhatatlan többé ne legyek, ha Ellámat nem ölelhetem! – kiáltja az ég felé, dühös, mérges. Mérges… Méreg. Az orvosság, ami a zsebében lapul… kis fiola, parányi, de egy cseppje is már megmenthette volna Ellát, ha időben érkezett volna. Ám, már késő, nincs mit tenni. Ella nélkül nem hajlandó élni, más leányra rá se néz, nem kell néki.

Kinyitja a fiolát, megissza. A halandót az meggyógyítja, tündért méreggel áztatja. Elveszti öröklétét, de nem is sajnálja. Már csak egy lépés, s megint együtt lehetnek Ellával. Hogy a nép? Nem érdekli. Találjanak jobb királyt, gondolja. Mert ő nem jó király. Nem tudta megmenteni az ő Elláját. S ha azt az egy barnát nem tudta, vajon egy népet hogy kormányzott volna?

A szerelem akár egy tövises rózsaszál. Édes, illatos, ám döf, ha az ifjú nem vigyáz. Szíven döf a kegyetlen, s kacag, ha fáj, kigúnyol, kicsúfol, kinevet. Örvend saját kárunkon. Majd játszik tovább forrongó szívekkel.

 Még utoljára lepillant a lányra, hozzá hajol, ajkára csókod ad. Előrántja kardját, fényes, szép darab. Milyen kár, hogy rossz hüvelyre talál. Ellenség helyett maga szívébe mártja Tündérkirály.

Szép smaragd szemét lehunyja, Ellát átkarolja. Fejét odateszi melléje, mintha aludni készülne.

Piros vére díszes, zöld ruhájára folyik, szédül. Jöjj, édes feledés! Szűnjön a bánat!