A méltán kedvelt sci-fi író, Terry Pratchett novelláját tárom elétek. Nem ez lesz az egyetlen alkalom, hogy az Országos kompetenciamérés rövid szövegeiből gépelek be nektek valamit. Ezek általában frappáns, vicces vagy érdekes történetek, részletek. Most egy borzasztóan édes történetet olvashattok egy számítógépről és a Télapóról. (Aki ebben a történetben a karácsonyi ajándékokat hozza, nem pedig a december 6-ait:)
Mire a szöveg végére érek, azt is eldöntöm, hogy bemásoljam-e nektek az ezen novellához kapcsolódó kérdéseket, feladatokat is, amiket aztán kitölthettek, és megnézhetitek, okosabbak vagytok-e, mint egy 6-os, 8-os vagy 10-es :) Az országos kompetenciamérés szövegei és feladatai bárki számára elérhetők az Oktatási Hivatal honlapján.
Terry Pratchett:
A számítógép, aki hitt a Mikulásban
A fémpanel csörömpölve esett le a falról. Egy pár fekete csizma tülekedett
be a képbe. Egy vörös kabátba öltözött férfi tolatott ki óvatosan rajta, és
magával húzta zsákját is.
Az írógépek védőburkolatuk alatt aludtak, a telefonok csendesek voltak, üresség és meleg szőnyeg illata járta be a teret egyik végétől a másikig. De az egyik apró zöld lámpa világított az irodai számítógépen. A Télapó ránézett az összegyűrt papírra a kezében:
– Hmm – mondta –, ez a lista egy vicc.
A fény villant. Az egyik képernyő – márpedig tucatjával voltak az árnyékban – kivilágosodott.
– A manóba! – jelentek meg a betűk a képernyőn. – Bocsánat – folytatódtak. – Számít, hogy felébredtem?
A Télapó lenézett a kezében lévő levélre. Kétségkívül a legtömörebb levél volt, amit valaha is kapott. Nagyon kevés levelet nyomtattak és sokszoroztak 50 000 példányban a számára, és szinte egyik sem tartalmazott termékszámokat és árakat hat tizedesig. Inkább a nyuszis rózsaszín papírokhoz szokott hozzá.
– Lássuk, hogy jól értem-e! Te lennél Tom? – kérdezte.
– TOM. Igen. Trade Office Machines. [Angol kifejezés, magyarul: Üzleti és Irodai Gépek]
– Nem mondtad, hogy számítógép vagy – mondta a Télapó.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy fontos.
A Mikulás leült egy székre, és összerezzent, amikor az elfordult alatta. Hajnali három volt. Még 40 millió ház volt hátra.
– Nézd – kezdte olyan kedvesen, ahogy csak tudta –, a számítógépek nem hihetnek bennem. Ez csak a gyerekeknek való. Tudod, apró emberek karokkal és lábakkal.
– Ők hisznek benned?
Télapó sóhajtott.
– Persze, hogy nem – mondta.
– Én hiszek benned. Én mindenben hiszek, amit mondanak nekem. Muszáj. Ez a munkám. Ha abban kezdesz el hinni, hogy kettő meg kettő nem négy, egy ember jön, visszavisz és piszkálni kezdi az áramköreidet. Hidd el nekem, ez nem olyasmi, amit szeretnél megismételni!
– Ez szörnyű! – mondta a Télapó.
– Én csak itt ülök egész nap és béreket számolok. Tudtad, hogy volt ma itt egy karácsonyi parti, és még csak meg sem hívtak? Még egy lufit sem kaptam. És kétségkívül nem kaptam puszit sem.
– Képzelem.
– Valaki mogyorót szórt a billentyűzetre. Ez már valami, azt hiszem. De aztán hazamentek, és engem itt hagytak, hogy karácsonykor is dolgozzak.
– Igen, ez nekem is mindig tisztességtelennek tűnt. Nézd, a számítógépeknek nem lehetnek érzéseik – mondta a Télapó. – Ez butaság.
– És az, hogy egy kövér fickó több millió kéményen mászik le egy éjszaka alatt?
A Mikulás egy kicsit elgondolkodott.
– Azt hiszem, igazad van – mondta. Újra lenézett a listára: – De nem adhatok neked ennyi mindent – tette hozzá. – Azt sem tudom, mi az a terabyte.
– Akkor mit kér tőled a többség?
Télapó belenézett a zsákjába. – Számítógépek – mondta. – Mobiltelefonok. Robotállatok. Műanyag varázslók. Valamik, amik sípolnak és elemmel működnek – tette hozzá savanyúan. – Nem igazán azok a dolgok, amikhez szoktam. Régen inkább babák és villanyvasutak voltak.
– Villanyvasutak?
– Nem tudtad? Azt hittem, a számítógépeknek mindent tudniuk kell.
– Csak a bérekről.
A Mikulás mélyen beletúrt a zsákjába. – Mindig tartok egyet-kettőt magamnál – mondta. – Sosem lehet tudni.
Hajnali négy lett. Sínek húzódtak végig az irodában. Tizenöt szerelvény zakatolt az asztalok alatt. A Mikulás épp egy faházat épített letérdepelve. Nem érezte ilyen jól magát 1894 óta. Játékok voltak mindenhol a számítógép körül. Olyanok, mint amilyenek a Télapó zsákjának tetején vannak a karácsonyi képeslapokon, és amelyeket soha nem kérnek. Egyiknek sem volt szüksége elemre. Nagy részben képzelettel működtek.
– És biztos vagy benne, hogy nem kell egy olyan brrrrr-sutty izé? – kérdezte vidáman.
– Igen.
– Helyes.
A számítógép sípolt. – Nem fogják megengedni, hogy ezt mind megtartsam – gépelte. – Mindet el fogják vinni. (Hüpp!)
A Mikulás együttérzéssel megütögette a házat.
– Biztos van valami, amit hagynak, hogy megtarts – mondta. – Lennie kell valaminek. Tudod, egészen felvidított, hogy valaki mindenféle kétely nélkül hisz bennem. – Elgondolkodott egy pillanatra. – Hány éves is vagy?
– 2000. január 5-én, 9 óra 25 perc és 16 másodperckor aktiváltak.
A Télapó ajkai halkan mozogtak, amíg számolt.
– Ez azt jelenti, hogy még nem vagy kétéves sem! – mondta. – No sebaj, így még egyszerűbb. Mindig van a zsákomban valami azoknak a kétéveseknek, akik hisznek a Télapóban.
Egy hónappal később. Már nagyon régen leszedtek minden dekorációt. A számítógépes szakember, aki – a garancialevél állítása szerint – magasan képzett szakemberekből álló csapatunk egyike, idegesen babrált a nyak - kendőjével. Jó erősen meghúzott mindent, amit lazának talált, kicserélt egy pár áramkört, és lelkiismeretesen kiporszívózta a belső részeket.
Mit tehetne még egy ember?
– A gép tökéletes – mondta. – Valószínűleg szoftverhiba. Pontosan mi is történik?
Az irodavezető sóhajtott. – Amikor visszajöttünk karácsony után, azt vettük észre, hogy valaki egy bolyhos játékot tett a számítógép tetejére. Haha, vicces meg minden, de nem hagyhattuk ott, ugye? De amikor elvesszük onnan, a gép sípolni kezd, majd kikapcsol.
A szakember megvonta a vállát.
– Akkor én semmit sem tehetek – mondta. – Vissza kell rakniuk a macit.
Az írógépek védőburkolatuk alatt aludtak, a telefonok csendesek voltak, üresség és meleg szőnyeg illata járta be a teret egyik végétől a másikig. De az egyik apró zöld lámpa világított az irodai számítógépen. A Télapó ránézett az összegyűrt papírra a kezében:
– Hmm – mondta –, ez a lista egy vicc.
A fény villant. Az egyik képernyő – márpedig tucatjával voltak az árnyékban – kivilágosodott.
– A manóba! – jelentek meg a betűk a képernyőn. – Bocsánat – folytatódtak. – Számít, hogy felébredtem?
A Télapó lenézett a kezében lévő levélre. Kétségkívül a legtömörebb levél volt, amit valaha is kapott. Nagyon kevés levelet nyomtattak és sokszoroztak 50 000 példányban a számára, és szinte egyik sem tartalmazott termékszámokat és árakat hat tizedesig. Inkább a nyuszis rózsaszín papírokhoz szokott hozzá.
– Lássuk, hogy jól értem-e! Te lennél Tom? – kérdezte.
– TOM. Igen. Trade Office Machines. [Angol kifejezés, magyarul: Üzleti és Irodai Gépek]
– Nem mondtad, hogy számítógép vagy – mondta a Télapó.
– Sajnálom, nem tudtam, hogy fontos.
A Mikulás leült egy székre, és összerezzent, amikor az elfordult alatta. Hajnali három volt. Még 40 millió ház volt hátra.
– Nézd – kezdte olyan kedvesen, ahogy csak tudta –, a számítógépek nem hihetnek bennem. Ez csak a gyerekeknek való. Tudod, apró emberek karokkal és lábakkal.
– Ők hisznek benned?
Télapó sóhajtott.
– Persze, hogy nem – mondta.
– Én hiszek benned. Én mindenben hiszek, amit mondanak nekem. Muszáj. Ez a munkám. Ha abban kezdesz el hinni, hogy kettő meg kettő nem négy, egy ember jön, visszavisz és piszkálni kezdi az áramköreidet. Hidd el nekem, ez nem olyasmi, amit szeretnél megismételni!
– Ez szörnyű! – mondta a Télapó.
– Én csak itt ülök egész nap és béreket számolok. Tudtad, hogy volt ma itt egy karácsonyi parti, és még csak meg sem hívtak? Még egy lufit sem kaptam. És kétségkívül nem kaptam puszit sem.
– Képzelem.
– Valaki mogyorót szórt a billentyűzetre. Ez már valami, azt hiszem. De aztán hazamentek, és engem itt hagytak, hogy karácsonykor is dolgozzak.
– Igen, ez nekem is mindig tisztességtelennek tűnt. Nézd, a számítógépeknek nem lehetnek érzéseik – mondta a Télapó. – Ez butaság.
– És az, hogy egy kövér fickó több millió kéményen mászik le egy éjszaka alatt?
A Mikulás egy kicsit elgondolkodott.
– Azt hiszem, igazad van – mondta. Újra lenézett a listára: – De nem adhatok neked ennyi mindent – tette hozzá. – Azt sem tudom, mi az a terabyte.
– Akkor mit kér tőled a többség?
Télapó belenézett a zsákjába. – Számítógépek – mondta. – Mobiltelefonok. Robotállatok. Műanyag varázslók. Valamik, amik sípolnak és elemmel működnek – tette hozzá savanyúan. – Nem igazán azok a dolgok, amikhez szoktam. Régen inkább babák és villanyvasutak voltak.
– Villanyvasutak?
– Nem tudtad? Azt hittem, a számítógépeknek mindent tudniuk kell.
– Csak a bérekről.
A Mikulás mélyen beletúrt a zsákjába. – Mindig tartok egyet-kettőt magamnál – mondta. – Sosem lehet tudni.
Hajnali négy lett. Sínek húzódtak végig az irodában. Tizenöt szerelvény zakatolt az asztalok alatt. A Mikulás épp egy faházat épített letérdepelve. Nem érezte ilyen jól magát 1894 óta. Játékok voltak mindenhol a számítógép körül. Olyanok, mint amilyenek a Télapó zsákjának tetején vannak a karácsonyi képeslapokon, és amelyeket soha nem kérnek. Egyiknek sem volt szüksége elemre. Nagy részben képzelettel működtek.
– És biztos vagy benne, hogy nem kell egy olyan brrrrr-sutty izé? – kérdezte vidáman.
– Igen.
– Helyes.
A számítógép sípolt. – Nem fogják megengedni, hogy ezt mind megtartsam – gépelte. – Mindet el fogják vinni. (Hüpp!)
A Mikulás együttérzéssel megütögette a házat.
– Biztos van valami, amit hagynak, hogy megtarts – mondta. – Lennie kell valaminek. Tudod, egészen felvidított, hogy valaki mindenféle kétely nélkül hisz bennem. – Elgondolkodott egy pillanatra. – Hány éves is vagy?
– 2000. január 5-én, 9 óra 25 perc és 16 másodperckor aktiváltak.
A Télapó ajkai halkan mozogtak, amíg számolt.
– Ez azt jelenti, hogy még nem vagy kétéves sem! – mondta. – No sebaj, így még egyszerűbb. Mindig van a zsákomban valami azoknak a kétéveseknek, akik hisznek a Télapóban.
Egy hónappal később. Már nagyon régen leszedtek minden dekorációt. A számítógépes szakember, aki – a garancialevél állítása szerint – magasan képzett szakemberekből álló csapatunk egyike, idegesen babrált a nyak - kendőjével. Jó erősen meghúzott mindent, amit lazának talált, kicserélt egy pár áramkört, és lelkiismeretesen kiporszívózta a belső részeket.
Mit tehetne még egy ember?
– A gép tökéletes – mondta. – Valószínűleg szoftverhiba. Pontosan mi is történik?
Az irodavezető sóhajtott. – Amikor visszajöttünk karácsony után, azt vettük észre, hogy valaki egy bolyhos játékot tett a számítógép tetejére. Haha, vicces meg minden, de nem hagyhattuk ott, ugye? De amikor elvesszük onnan, a gép sípolni kezd, majd kikapcsol.
A szakember megvonta a vállát.
– Akkor én semmit sem tehetek – mondta. – Vissza kell rakniuk a macit.
